Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - 70 ÉVE SZÜLETETT KONDOR BÉLA - Molnár Edit: Fél hét múlt (Két nap fényképezésének története)

tem annyira és éreztem, el kell mennem. De előbb hívtam Bodnár Györgyöt, hogy jöjjön el velem. Hajnalban ért haza és azt mondta: Edit, ha valakinek, magának kötelessége, hogy lefényképezze Kondort. Próbáltam Czine Mihályt kívni, de valószínűleg kihúzták éjszakára a telefont, Vujicsics Sztojánt is hívtam, O a Belvárosban lakott, de azokban a napokban Belgrádban volt. Elindultam a decemberi sötétségben egyedül.

A kapu nyitva volt, ácsorogtam, de nem jött senki, elindultam. Bent a műteremben csak álltam, nem bírtam bemenni Kondor szobájába. Minden úgy volt, mintha néhány perccel azelőtt tette volna le a szerszámait. Kaponya Judit nyugodtan jött felém: gyere, ne félj, olyan mintha aludna - mondta. Nehezen indultam el, megálltam Kondor szobájának ajtajában. Ott feküdt a heverőjén, keze egymásra téve, lába keresztben. Barnacsíkos fürdőköpeny volt rajta, ágytakaróján a Nagyvilág és Anghi Csaba „Cicák, macskák" című kötete. Kis hokedlin ágya mellett Munkás cigarettás doboz, néhány gyógyszer és egy Szkander- béges kis konyakos üveg. Feje fölött égett olvasólámpája, körülnéztem az egyszerűen berendezett szoljában. Munkaasztalán ott voltak befejezetlen munkái, tárgyai, balra présgépe. Álltam az ajtóban, nem mozdultam. Az egész olyan valószínűtlen volt, hogy ott állok Kondor megszokott tárgyai között és Ő halott. Ránéztem arcára, nyugodt volt, mondhatnám megbékélt. Meg kell csinálnom a fényképeket, járt az agyamban, miközben tehetetlenség volt bennem. Judit szólt: már fél hat, és fél nyolckor elviszik - mondta sürgetően. Elkezdtem fényképezni gépiesen, beidegzett mozdulatokkal, elvonatkoztatva magamat Kondortól. Majd leültem arra a kis székére, amin egykoron ő ült, amikor az angyalos képe előtt fényképeztem. Kondor mellett virrasztva, sok minden eszembe jutott. Zaklatottan, töredékesen, de visszahallottam szavait, gondolatait. Ereztem, Kondor nélkül üres lesz az életem, de az egész magyar szellemi élet is. Nemcsak festő, grafikus, hanem egyetemesen nagy gondolkodó is volt.

Derengeni kezdett, világosodott. Szemem megakadt óráján, pontosan mutatta az időt, fél hét múlt. Várakoztunk, hét óra, negyed nyolc, idegességemet úgy próbáltam levezetni, hogy körbejártam a műtermet. Észrevettem kikészített „ünneplőjét", az egyetlen sötét öltönyét. Mellette volt fekete cipője, zoknija, fehér inge és kék nyakkendője. Csodálkozva vettem kezembe, de hisz soha nem hordott nyakkendőt - jutott eszembe. A halottszállítók késtek, reggel fél nyolctól fél tízig iszonyatos volt a várakozás. Ültünk, vártunk, nem beszélgettünk. Cicák hancúroztak, kergetőztek, Cirill kandúros kedvében volt. Engem is elővett a rettegés, hogy most jönnek, most fog megszólalni a csengő és elviszik, és soha többet nem látjuk. Minden neszre figyeltem, amikor megszólalt a csengő összerezzentem. Bejöttek a Temetkezési Vállalat emberei, én kint maradtam a műteremben, a lehető legtávolabbi részén megálltam, majdnem a falba simultam. Onnan hallottam beszélgetésüket, egy mondatra tisztán emlékszem. Nem - mondta Judit, azzal ne, hozom a borotváját, és kisietett a fürdőszobába. A Temetkezési Vállalat emberei elkészültek, kijöttek, várakoztak. Elviszik, hasított belém és elindultam a belső szobába. Nem tudom, milyen erő volt bennem, de megcsináltam a fotót, ahogy Kondor feküdt a koporsóládában. Szembe kellett nézni a rideg ténnyel, hogy halott és nem ámíthattuk magunkat azzal, hogy olyan mintha aludna. Az emberek kint várakoztak, aztán vállukra emelték Kondor Béla koporsóját és képei között kivitték a műteremből. Becsukódott utánuk az ajtó, csend lett.

Álltam a műteremben, ürességet éreztem, azt ismételgettem magamban, most aztán jöjjön, de jöjjön már valaki. Nemsokára megérkezett Németh Lajos, utána Dávid Katalin, és én elindultam, hogy végezzem mindennapi munkámat. A lépcsőházban munkások dolgoztak. Valaki meghalt itt az éjjel - mondta egyikük, nem tudjátok, ki volt az? Elmenve mellettük azon gondolkodtam, hogyan is magyarázzam meg, ki halt meg. Kifelé menet ránéztem postaládájára, már benne volt az aznapi postája.

78