Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - 70 ÉVE SZÜLETETT KONDOR BÉLA - Görömbei András: Csöndország és Árvaföld (Buda Ferenc versei)
Görömbei András Csöndország és Árvaföld- Buda Ferenc versei Buda Ferencről szólva akaratlanul is eszünkbe jut Pilinszky sokat idézett vallomása: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem az, hogy íveljen." Buda Ferenc ugyanis az a kortárs költő, aki nagyon kevés verset ír, mégis súlyos, egyéni hangú, saját atmoszférájú, összetéveszthetetlenül egyéni világlátású költészete immár közel négy évtizede értékes színe a magyar lírának. A természettel és a tárgyakkal való bensőséges kapcsolat úgy jelent meg első kötetében (Füvek példája, 1963), hogy ez az elemi létélmény rendíthetetlen etikai keménység, életakaratú, lételvű és tisztesség-igényű magatartással társult. Az Ébresszen aranysíp (1970) című kötetben már vas- és kővilág veszi körül a költői személyiséget, de ez a környezet is arra ösztönzi őt, hogy még eltökéltebben szervezze meg cselekvő magatartását, még több megtartó példát idézzen maga köré erőforrásul az egyszerű emberek világából éppúgy, mint a magyar kultúra örökségéből. Bőségesen merít a természeti életforma vitális erőforrásaiból is. Aztán még jobban megritkult költői szava, keserűbb lett világlátása. Evekig szinte csak a hallgatásával volt jelen az irodalomban, meg műfordításaival. A csupán néhány verset tartalmazó harmadik kötete (Holt számból búzaszál, 1982) a költői hang megdöbbentő elkomorulásáról tanúskodott. A megrendült hit és a szinte sorsszerűén vállalt értékőrzés ütközése alakította ki a költő virrasztó magatartását. Ez a magyar költészetben gazdag előzményekre épülő költői pozíció mindmáig alapmagatartása költészetének. Sajátosan egyéni karakterét már a Holt számból búzaszál kötetben az teremti meg, hogy versvilágában az erkölcsi értékek és a természetes létértékek veszendőségre, pusztulásra ítélt helyzetben jelennek meg, de a költői személyiség „maga-tartása", értékóvó eltökéltsége szembeszegül ezzel az állapottal. Illúziói nincsenek, reménye sincs, de ereje, „maga-tartása" igen. Azzal próbál e mostoha léthelyzet fölé kerekedni, hogy megvilágítja annak rejtett dimenzióit. Tanya-hazám című kompozíciója emlékezetes példája ennek a sorsvállaló költői szemléletnek és magatartásnak. A Holt számból búzaszál kötet címadó versének zárósora („Holt számból búzaszál kizöldül.") és a Kormos Istvánt, Nagy Lászlót (majd tizenkét évvel később Szécsi Margitot) sirató, búcsúztató darabok is egyszerre vallanak a veszteségről és arról, hogy a tragikumot is erőforrássá, mert erkölcsi paranccsá változtatja a költő. Ehhez a mélyebb bölcsességhez a magyar kultúra üzenetei mellett tápláló forrásokat talált a magyarság „közeli és távoli" rokonainak népköltészetében is. Ezekből kötetnyit magyarra fordított. Költői szemléletének horizontja is egyre inkább kitágult a múlt és a kozmosz felé is. Mintha a jelenidő szennyével szemben a múltban és a mindenségben keresne tisztább viszonyító pontokat. Lesújtó a véleménye korának szellemi-erkölcsi állapotáról: „Csillag-magasság helyett a talajbaktériumok szintjén tenyésző művek sora példázza: miféle jellemvonások számára otthonos a konszolidáció néven közismert társadalmi-lélekbeli állapot, a szellemi és erkölcsi értékek iránti tartós kereslethiány" - írja Margit a keskeny úton című prózakölteményében. A nyolcvanas években átlagosan évi egy verset ír, de ezeknek szinte mindegyike súlyos összegzés. Az Ázsia felett lírai szituációja a költő ázsiai utazása. Tízezer méter magasan röpülve a költői szemlélet ezt a térbeli távolságot a személyes létre és a történelemre való rálátás dimenziójává avatja: „Csontokkal bevetett mezők / nyújtóznak hallgatagon. / Idő ködéből, porából, / szüntelen fújó szelek / világnagy sátorából / kócos poroszka lovakon / őseim özönlenek. / Koponyám, bordáim belső falán / árnyékuk imbolyog, / ám a terek / elnyelik tekintetemet." 79
