Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)

mindemellett - a mozgalmi-irodalompolitikai-etikai szolidaritás (esetleg ellenszenv) közösségi érzelmei. A klasszikusabb-monologikusabb portrék ontológiai háttere a korábbi, heroikus és artisztikus babitsi szubjektumfogalom monolitikussága, az egyéniség szubsztancialitása és eredetisége a történelemben, illetve a kultúrának mint hétköznapi esszé-tapasztalatnak, mint magától értetődő esszéírói létközegnek és zárt univerzumnak az archaikus totalitása, amelyben a modell, a téma arc(ulat)a az áttételes vallomás közvetítő felületéül szolgál, és amelyben e vallomások, lírikusi-történeti kalandozások célja a kultúrtörténeti univerzum határainak a kijelölése, bejárása. Bölcseleti igényük pedig a művelődéstörténet teleológiájának, zseniális-arisztokratikus áramlatainak a feltárása, esztétikai sorszerűségük megfejtése, a (magyar) irodalmi kozmosz törvényeinek és lakói töredékes exkluzivitásának a - nem kis részben életfilozófiai (erre utal a Bergsonról és a Nietzschéről szóló írás) és nem utolsó sorban pozitivisztikus (Taine-hatás) - megértése és továbbgondolása, egyszersmind, a hagyományos kommentárokban, interpretációkban lappangó félreértések eloszlatásával az olvasói-befogadói magatartás modernizálása, polifonikussá alakítása (pl. Petőfi és Arany, a Vörösmarty-esszék). Ezek az arcképek filozófiai tanulmányok- összefoglalók, elméleti kísérletezések-játékok, műhelytanulmányok (pl. Játékfilozófia, Dante fordítása) és kisebb-nagyobb kritikák közé illeszkednek. Míg a publicisztikusabb-dialogiku- sabb esszék és esszéportrék, már a '18-as nagy megrázkódtatástól, váltástól kezdve, az írástudónak mint közszereplőnek és mint nyilvánosságra törő hagyományvédő/hagyomány- tagadó szubjektumnak (Torony-mitológia), valamint a klasszicizmusnak és a platonista etikának a problematikáját taglalják, a paradigmaállítási vágy hevesebb vallomásosságával, intelmeivel, jeremiádáival a kultúra közvetíthetőségének, megóvásának és apokaliptiká- jának, és a kozmoszhatárok biztosításának kérdései kerülnek napirendre; ezek az arcképek programkiáltványok, alapítványi laudációk, irodalompolitikai disputák, mozgalmi recenziók (Ady-monográfiákról, Tóth Árpádról, Sárközyről, Gellért Oszkárról), békemani- fesztumok kontextusába ékelődnek, vagy szívódnak fel benne, üzenetük van a kor számára, virtuális vagy valóságos vitákban fogalmaznak meg provokációkat és válaszokat; szét is forgácsolódhatnak, (illetve mozaikokból tablóvá állhatnak össze) akadémikus-filologizáló könyvkritikákban (pl. Balassa és a Könyvről könyvre rovat más írásai), az irodalomtörténeti hagyománytudat belső törvényeit firtató művekben (pl. A halhatatlanság halála), a magyar irodalom egészéről készített portrékban (pl. Magyar irodalom) vagy a nemzetkarakterológi- ában (A magyar jellemről).

Tipológiánk szerint tehát - úgymond - monologikus és dialogikus szemléletű, más aspektusból történeti és kortársi tematikájú esszéportrékra osztható a babitsi arcképcsarnok: az életmű elején monologikusabb és történeti (pl. Az irodalom halottjai, Vörösmarty-esszék, Petőfi és Arany, Shakespeare egyénisége), a közepén főként dialogikus és kortársi (Adyról, Tóth Árpádról, Karinthyról; ritkábban: pl. Goethe-ről dialogikus és történeti), a végén pedig inkább dialogikus és történeti (Széchenyiről, Kölcseyről), olykor monologikus-kortársi (Kosztolányiról) arcképek születnek, ám mindkét csoportot egyformán jellemzi, és ez már eleve kérdésessé teszi e tipológiát, a történeti közvetítés igénye: az aktualizálásé és a kortársak történeti kontúrjainak a megrajzolásáé, ugyanakkor az is, hogy Babitsot a portrékban a történeti vagy történetivé váló személyiség problémáján keresztül a személyes, individuális történelem, a történeti személyesség és individualitás kérdése izgatja. És bár a későbbi és módszeresebb halászi vagy szerbi esszéportré-életmű poétikai homogenitásával és tudatosságával a babitsi korántsem vetekedhet - minden változékonysággal-váltással együtt valójában a babitsi gondolkodásmód, történelem- és emberfelfogás egyedülálló egységét és következetességét tapasztalhatjuk meg: a két létállapot közötti drámai lebegés állandóságát. Ezek az arcképek, mint Poszler írja, a szaktudományokat is lekörözve felfedezik a magyar irodalomtörténetet - mi több, egyenrangúvá teszik az esszét a hagyományos szépirodalmi műfajokkal. A babitsi esszéportrék személyes célkitűzése: az írói példa52