Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)

képek-elődök életművének tömör és revelatív interpretálása messianisztikus célokkal, a magyar irodalom történeti összefüggéseinek, eszkatologikus menetének (mely eszkato- lógiának a Nyugat a betetőződése) a megteremtésével és elhomályosult vagy félreértelmezett nagy (hír)neveinek a helyreállításával párosul, Péterfy Jenő olvasáskritikájának folytatásaként. Az ifjú Vörösmarty ennek a kettős célkitűzésnek a radikális megfogalmazása: az ifjú Babits - az ösztön és az intellektus, a lírai végtelen és a mérték egyensúlyharcában kiforró költészet elemzése kapcsán - kénytelen szembesülni azzal, hogy nincs a magyar irodalom- történetnek „egységes folyama", „hiányzik az irodalom az irodalomról, mely hagyományt és egységet teremt, az összekötő lélek", meg kell tehát teremteni az irodalmi-történeti önreflexió alapját: a korábbi, torz életrajzok felülvizsgálására alkalmas kritikai-elemző műfajt és hangnemet. A Vörösmarty-portrénak ugyanis nem csupán az a célja, hogy a Gyulai Pál- féle, a kiegyezés ideáinak megfelelő, mértékletes és józanul moralista költőalakot fölcserélje saját drámai hősével, hanem hogy az irodalomtörténeti figurákat puszta életrajziságuk- ban, pozitivista tényszerűségükben, kívülről bemutató, elavult portrétechnikát, amely a magyar irodalmi kultúra elfedettségéért, érdektelenségéért felelős („Vörösmartyt nem ismerik", „elfeledett költő", egyike az irodalom nagy halottainak, akit újra föl kell fedezni), felváltsa a klasszikus esszéportré régi-új módszerével: a vívódó alkotói-lélektani személyiség belső titkainak egzisztenciálisan hangolt, létérdekű boncolgatásával. Hiszen „Vörösmarty nagy ember és izgató talány számunkra": az esszéírót a költő szenvedéstörténetében körvonalazódó személyes alkotói hitel kérdése foglalkoztatja; így ez a lélekrajz inkább passiótörténet, stációk és enyhülések ritmusával, sorsszerű végjátékkal, bonyolult lélektani drámával, egy széttöredezett, modern személyiség röntgenképével és modern, átélt tragédiájával. Babits irodalomtörténeti forradalma, hogy nem pusztán dokumentálni és katalogizálni kívánja a panteon alakjait, hanem megérteni is lelki fejlődésüket, sorsuk értelmét és aktualizálható személyes jelentőségét, ugyanakkor újrapozícionálva őket a nyugatos szempontból átértékelt és ugyancsak drámaivá formált magyar irodalomtörténet kozmoszában. Az irodalom halottjait ezek az esszéportrék ragadják ki a nemzeti klasszicizmus kánonjából, vagy mozdítják el annak vakfoltjáról, s formálnak belőlük eszményi, új para- digmájú hősi-mitologikus figurákat. A nagy nevek rehabilitálását a történeti kozmosz drá- maisága sürgeti, hiszen Babits az újraértelmezés során egyfelől azt tapasztalja, hogy irodalmi panteonunk jóformán csak értékes torzók raktára, kultúránk tragikus sorsa, hogy az alkotók legnagyobbjai, például Széchenyi, Katona, Arany, Vörösmarty, csonka, félbehagyott életművel rendelkeznek, (megjegyzendő, Babits kifejezetten ezekhez a csonka életművekhez vonzódik); másfelől pedig drámainak mutatkozik a hírnév problémája: az utóélet is töredékes, elhaló, mert amíg a nyugati irodalmak folyton nagyjaikat idézik, s „Alakjuk (...) határkő, mérték, kiindulás, örökre láthatóan", amelyek a művelt lelkekbe bevésődnek és a gondolkodás részévé válnak, addig Magyarországon a halhatatlanság hite és reménye naivitás: „Aki itt meghal, az jól meg van halva", vagy másutt: a költő „még a halál utáni dicsőség sovány vigaszában sem bízhatik; hisz a halott duplán halott nálunk." Boldogabb irodalmi kultúrákban a név örökléte magától értetődően biztosított, a nagy ember paradigmatikus, mértékszabó történeti személyiség - míg nálunk az író magától értetődően halálra van ítélve, belőle csupán üres név marad, kriptafelirat: „a név mögött a halott akció emléke, csönd, semmi, történelem", mivel az irodalom - a nemzeti cselekvés részeként - a tett emlékével avul el. Babits esszéportréinak célja ezért: e homályos, üres nevek modern rehabilitálásával, a csonka életművek felkutatásával, kiegészítésével és történetilélektani igazolásával az irodalomtörténet megelevenítése, újrakomponálása és a közgondolkodás szerves részévé avatása, egyszersmind a személynevekhez köthető irodalmi és egzisztenciális értékek halhatatlanságának, példaszerűségének a helyreállítása.

És ez nem pusztán egy értékőrző konzervatív magatartása, amellyel törekszik feleleveníteni és ébren tartani a kiemelkedő történeti figurák emlékét-kultuszát, ugyanakkor min53