Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)

dalomfilozófiai téziseivel teoretikus alkotás - ha az, e poétikai elemek és a kiemelt figurák aránytalan gyűjteménye, egy sikertelen nagyesszé-kísérlet helyett, önálló formai jegyeket vagy tematikákat mutató alkotás lenne. Ám hogy a tipologizálás mégsem ilyen egyszerű és egyértelmű, az részben a magyar esszét sújtó makacs terminológiai, poétikai és ismeret- elméleti zavarnak köszönhető: a babitsi esszék reprezentatív (?!) foglalata, az Esszék, tanulmányok sok kívánnivalót maga után hagyó két régi (meg nem újított) kötete, - akárcsak a Sőtér István bírálta Esszépanoráma - amely a kutatót inkább a Nyugat-évfolyamokra és az eredeti kiadásokra utalja, nem tesz különbséget klasszikus esszéforma, ünnepi beszéd, filológiai tanulmány, napilapcikk, tárca, recenzió, antológia-bevezető vagy nekrológ műfaja között, az értekezőpróza közös csűrjébe takarítva mindet, holott az e formák mindegyikében megalkotott portéváltozatok, mind tematikai, mind pedig alaktani tekintetben jelentősen (és beszédesen) eltérnek egymástól. A kavalkád persze annak is köszönhető, hogy - a műfaj polifonikusságával összhangban - sokszor maga a szerző sem választja szét, sem az életmű belső történetében, sem az egyes esszék formakészletében, publicisztikusabb, a modern magyar irodalom közügyéit vagy a háborúellenes propagandát szolgáló lírai-pla- tonikus pamfletjeinek, irány- és kulcsportréinak az alakzatait a hagyományosabb esszéváltozatokéitól (erre példa a világirodalomtörténet is): míg az írás és olvasás (1917) című kötet a legklasszikusabb arcképek foglalata, később - mint láttuk, a szemléletváltások miatt, egyszersmind a megsokasodó kultúrdiplomáciai teendők terhe alatt - például az Elet és irodalomban (1929), az Ezüstkorban (1938) vagy az Írók két háború közöttben már poétikailag problematikusabb, elegyesebb válogatást találunk. A babitsi esszé-korpuszban megfigyelhető a klasszikus esszéportré lassú műfaji föllazulása és dekonstrukciója, különösen a 20- as, 30-as években, és Az európai irodalom történetében is jól nyomon követhető a műfaj átalakulása, történeti-irodalompolitikai recenzióvá-reflexióvá egyszerűsödése és propagandisz- tikussá hangolódása. A fiatalkori kötetek alkotásai, mivel a művészetként megélt élet, a tiszta és magától értetődő artisztikum esztétista szellemi közegében fogantak, és, mondhatni, egy formálódó költőszemélyiség alkotói problémáira is kerestek megoldást, de legfőképpen: az alkotás problémáira - inonologikusabb, immanensebb, homogénebb esszéportrék: a téma, a modell az önmeghatározásnak, a saját irodalomtörténeti pozíció kijelölésének az eszköze, egy szűk irodalomértő közönség szeme előtt, mégis nagyobb tárgyhűséggel, mint a későbbiekben; a 20-as évektől azonban teret nyernek a közéleti-etikus, dialogikusabb, transzcendensebb, heterogénebb művek, amelyek már az emberiség szélesebb nyilvánosságára apellálva választják ki és mintázzák meg modelljeiket. A kronológiai tipológiát tematikailag és poétikailag árnyalva, a klasszikus arcképekről elmondható, hogy tagadhatatlan újdonságuk a nagy elődöknek, a kiválasztott-eszményített irodalomtörténeti hagyományrétegek főszereplőinek-héroszainak a korábbi esztétikai és politikai kánonokat meghaladó, modern, lélektanilag jobban megalapozott, dialektikus-problematikus bemutatása: egy új művelődéstörténeti hagyomány, egy új panteon megalkotása, szuggesztív lírai szubjektivizmussal-konfesszionalizmussal és patinás klasszicizmussal; az életmű elején és (kisebb módosulásokkal) a végén születő arcképek voltaképp az esszé-korpusz legszínvonalasabb, legmaradandóbb alkotásai, amelyek egyúttal az önportréba villanó portré poétikai lehetőségeit is a legkifinomultabban és- diszkrétebben valósítják meg. Az európai irodalom történetének sikerültebb, szervesebb részei (pl. Ágoston, Dante, Tennyson rajza) többnyire ezekből az írásokból merítenek. A publicisztikusabb változatok viszont elsősorban a kortársak (pl. Karinthy, Kosztolányi, Ady, Tóth Árpád) irodalmi tevékenységének kritikájával, a közvetlen ítélkezés direkt vallomásosságával és az erkölcsi akarat nyilvános-didaktikus platonizmusával, többnyire elnagyoltabb lélekrajzzal, felületesebben, egy már megteremtett pozíciót védve, apologetikusan alakítják ki a részleges arcformálás poétikai eszközkészletét. A „célszemélyeket" tehát vagy bölcseleti-esztétikai rokonszenv emeli ki a történelemből, aktualizálja s helyezi el a saját eredetmítosz eseményrendjében, vagy pedig 51