Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)

között is; másfelől pedig fel kell tárniuk egy, a magyar irodalomban elhanyagolt értekezőkultúra eszméit és eszményeit: az esszé ideális poétikájának és poétikai autonómiájának megalkotásával egy új (apolitikus, esztétista, univerzalista és egyetemesen kultúrtörténeti) szemléletmód és magatartásforma időtálló normáit, amihez a modern magyar esszé ősfenoménja, a babitsi műfajváltozat nem nyújt biztos támpontokat.

Milyen tehát valójában, a rivalizáló vagy hűséges kortársak torzításai nélkül Babits Mihály esszéformája, milyen tematikai, bölcseleti, poétikai jellegzetességei fedhetők föl? És elégséges magyarázatul szolgálhat-e az arcképek működésére a költőiség poétikai és szemléleti elszigetelése a költői esszéizmustól, illetve utóbbi asszimilálása az előbbibe, vagy olyan értelmezési horizontot kell kialakítanunk, amelyen e két princípium eredendő, de áttekinthető, differenciált egysége és egyensúlya az elemzések posztulátuma - a szinkretikus műfaj poétikai autonómiájának előfeltétele? A szubjektív, arcokat kisajátító, önmagát bonyolult optikai rendszerekben megsokszorozó esszéírói magatartást, az esszékben hagyományosan rendhagyó lírai alany-tárgy viszony diszkurzivitását éppen e szintézisben véljük megragadhatónak. Csakhogy ez egyelőre pusztán elvont módszertani előfeltétel, ezért először ki kell jelölnünk az arcképek helyét a teljes esszé-életműben, majd meghatározni irodalomtörténeti-etikai célkitűzéseiket, bölcseleti hátterüket, végül pedig poétikai-lélektani jellemzőiket.

Ha esszéportrén az irodalom- és művelődéstörténet önszemléletének közkedvelt esszéfajtáját értjük, Babits Mihály esszé-életművében számos, e meghatározásnak eleget tévő arcképet találhatunk. Bár maga a szerző nem tartja szükségesnek a műfaj kimerítő definiálását vagy a technikára és a módszerre való sűrű reflektálást - ez alól csak a korai esszék és Az európai irodalom története a kivétel -, ellentétben például Halász Gáborral, aki saját portréformáját és -teóriáját a mesteri minta (és annak forrásai) nyomán alkotva meg, pótolja e mulasztást: az ő műfaj-meghatározásában mindig megtaláljuk a babitsi arckép értő interpretációját (és kritikáját természetesen). „A portré, ez az egyszerre bizalmaskodó és tisztelettudó műfaj, jó festő kezén leleplezi a magánembert, de megadja a rangot is, a kor divatjára árulkodik a járulékokban, az örök dolgokra utal a lényegben, stílussal és eszmével szolgál, de apró adomákkal is, az arc maradandó vonásaira figyelmeztet és az öltözet múló furcsaságaira." Másutt, Babits szellemtörténet-ellenességét visszhangozva s árnyalva lélektani szempontból, azt írja, hogy „az alkatok, típusok, korlélek mesterkélt kereteiből az egyéniségvizsgálat vezet vissza a színességhez és a teljességhez, hiszen az igazi lélekrajz (...) a nüanszokba illeszkedés, minden kis eltolódásnak, amit a benyomások okoznak, számbavétele, amelyek azonban mind a feltételezett lényeg felé irányulnak." És „A portré középpontja az élő személy, állandó háttere a mű" - tétele pedig a babitsi portréfestői módszer velős meghatározása is: Halász e technika elméleti alapjait teremti meg, illetve teszi explicitté saját arcképeiben és poétikai-lélektani reflexióiban.

Babits esszé-életműve voltaképp jelentős irodalmár- és filozófus-figurák portréinak a sorozata; de a poétikailag aránylag tisztán behatárolható, túlsúlyban lévő arcképek mellett elkülöníthető a teoretikus (irodalompolitikai és- esztétikai), gyakran a tanulmány, a napi publicisztika vagy a nyilvános beszéd, előadás műfaji jegyeit hordozó, szintén filozófiai és kultúrtörténeti kérdésekkel foglalkozó írások csoportja is, (ilyen többek között a Szellemtörténet, Az írástudók árulása, az Akadémiával folytatott vita és a nemzedéki disputa anyaga). Mindkét csoportra jellemző azonban, és ez jól mutatja a szerző olvasói-esszéírói magatartását, hogy az írásművek többsége egyszerű recenzióból szélesedik arcképpé vagy bölcseleti-etikai elemzéssé: Babits a bibliofil szenvedélynek és a kritikusi alkalmazkodásnak a vegyes érzelmeivel, az aktuális irodalmi és értekezői kínálat szemléjével, e virtuális kerek könyvtárral vonja (és nyitja) meg esszéisztikája határait. Harmadik csoportba sorolhatnánk Az európai irodalom történetét, amely az irodalom- és olvasástörténet narratív ábrázolásával részben epikus mű, arcképeinek galériájával esszéportrék halmaza, történet- és iro50