Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Tőzsér Árpád: Előszó a véghez (Vörösmarty Mihály Előszó című versének talányairól)

szakasza után a társadalom visszatér az ősállapotba - mondja. Vörösmarty a hanyatláskorszakot megjelenítő verseiben a legnagyobb.

Petőfi azt mondta Shakespeare-ről, hogy a nagy drámaíró egymaga a teremtés fele. Ha az Apokalipszist a Teremtés (a Genezis) ellenpárjának fogjuk föl, akkor akár azt is mondhatnánk: Vörösmarty az apokalipszis fele. De ő tulajdonképpen már az apokalipszisen is túlmegy.

Az elemzők nemigen szoktak külön foglalkozni az Előszó utolsó versszakában kifejeződő ember utáni világgal, és annak az arcnak a tehetetlen grimaszával, amely efelé a világ felé fordul: „Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, / S az agg föld tán vendéghajat vészén,...! Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, / Hová tette boldogtalan fiait?" Ha teoretikusaink ezt a képsort magyarázzák, akkor rendszerint a .szabadságharc bukását, a „boldogtalan fiák" elbujdosását, a száműzetéseket, s a tavasszal „kacéran" újra éledő föld részvétlenségét emlegetik. De hogyha az itt leírt helyzetet is Vico univerzumában, abban a rendszerben értékeljük, amelyben a szakadatlan körforgás törvénye hat, s ez a törvény az univerzum minden elemsorát (azaz a természetet, az emberiséget, az embert) ugyanazon szakaszokban mozgatja, teljesíti ki s pusztítja el, akkor a záró szakasz képeiből is általánosabb jelentéseket nyerhetünk.

Ismertek a 19. század közepének a bölcseleti és természettudományos vitái a föld kozmikus fenyegetettségéről (elsősorban a kihűlés veszélyéről), s a szocializmusról mint a társadalmi fejlődés következő lehetséges etapjáról (a viták legismertebb irodalmi lecsapódása Madách Tragédiájának a falanszter- és eszkimó-jelenete): az Előszó utolsó strófájában az „emberiség végnapjainak" a megsejtését is éreznünk, látnunk kell. Ezeknek a végnapoknak a színpadán a kihűlt föld már ember-nélküli, a „fiák" sehol, illetve ha van még valami emberi e földön, akkor az valamiféle infantilis vigyor egy az embertől már szinte külön létező, kacérkodó vén arcon, „vendéghaj" egy megőszült fejen.

S mi ez az abszurd-groteszk arc, ha nem Madách eszkimójának, sőt Beckett Hamm- jének és Clov-jának a sejtelme, előképe?

S hogy mennyire így érezhették ezt a későbbi korokban is (az ún. működő szocializmus éveiben mindenképpen!), azt mi sem bizonyítja jobban, mint az írásom második részének az elején említett saját tapasztalatom: az ötvenes évek iskoláiban nem tanították az Előszót. Emlékezzünk a hírhedt Lukács-tanulmányra Madách Tragédiájáról, amelyben az ideológus-esztéta a szocializmus bírálataként-kigúnyolásaként (is) értelmezi Madách művét! A szocializmus ideológusai cerberusokként őrködtek az emberiség „harmonikus" jövőképe fölött, s lecsaptak minden finitizmusra, minden hiposztazált vég-képre. Vörösmarty Előszója sem lehetett kivétel.

Mert az Előszót ma - a megírásától eltelt másfél száz, és a költője születésétől eltelt kétszáz év tanulságainak a tükrében (s az egyéb időszerűségeitől most eltekintve) - bizony végsősoron a Vég előszavának tekinthetjük. Azon ember- és világvég előszavának, amely úgy zúg a Vörösmarty-életmű egészében, mint valami egészen sajátos hangszerelésű, hol komor fenségű, hol egzaltált sikolyú, de mindig monumentális organon.

47