Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)
Margittai Gábor Líra és klasszicitás A babitsi esszéportré antinómiái Amikor Babits, az esszéíró című portréjában Halász Gábor megkísérli fölvázolni a babitsi esszéforma sajátosságait és megfejteni az esszéíró alkotáslélektani titkait, egyúttal - ismét- alkalmat találva arra, hogy kijelölje saját esszéisztikájának forrásait és ellenpontjait -, valójában A három Babits-arcban leleplezett lírikus arcképét árnyalja, s ütközteti az intellektu- alista értekező Babitséval. A továbbra is fojtott ellenszenvvel ábrázolt, a nemzedéki vitában már ikonikus jellemvonássá merevített túlzó költői szenvedély: a valóság egzotikumának, a fátyolos és fantasztikus színeknek, a csapongó stílusnak az idegizgalma és a végső, abszolút alapelveket kereső, moralizáló, pacifista szókratészi írástudó konzervativizmusa, in- tellektualizmusa között most termékeny feszültség keletkezik - Halász a babitsi esszéforma legfontosabb jellegzetességét e két princípium lélektani-poétikai egységében látja. Ám az erkölcsi-metafizikai értékhittel kordában tartott lírikusi szubjektivitásnak és az örökké sóvár, lírai igazságkereséssel hitelesített metafizikus értéktiszteletnek e komplex szintézisével, mint Halász írja, a „nyugtalan klasszicitás" ideáljának elemzésével a tanítvány nem csupán saját esszéeszményét álcázza, hanem a babitsi műfajváltozatéval általában a honi esszé belső dualitását és problematikáját is megfogalmazza, már a kezdet-kezdetétől a bírálat és hiányérzet akusztikáját kölcsönözve a méltató soroknak. Hiszen ez a nyugtalan klasszicitás - azaz hogy az esszéista Babits „A lázas értelem költője, és az értelem lázasainak szól esszéírói rokonszenve is" -, e vallomásos, sorsfejtő és izgatott értekezői habitus valójában a műfaj történeti terheltségéből eredeztethető: „A magyar esszé, legnagyobb művelőinek a kezén, mindig lírai hevületű", „nálunk (...) az egyéniség magához idomítja a mondanivalót", „a kevés számú magányos az értetlen többség előtt csüggedt daccal fejtegeti legszemélyesebb ügyét: az igazát", hazánkban az igazságnak nem ügyvédei, hanem monomániákusai vannak, akik „bármiről beszéljenek, a sorsukról vallanak" - mint Kemény és Péterfy és Babits. Mivel Halász genealógiájában a magyar esszépróza mindig a kényszerű lírai szubjektivitás és a népszerűsítendő klasszikusság-tárgyilagosság küzdelmének a színtere, a szintézis mélyen problematikus: a harcban ugyanis „megtörik a varázs, és kusza grimaszokba fut az áhitott szépség", az öntematizálás szándéka mindig is erősebb és kétségbeesettebb az objektivitásénál - és e vád alól valójában maga Babits sem menthető fel. Még akkor sem, ha a törvénykeresésben és- magyarázásban, a „néhány döntő tétel" - az abszolút erkölcsi értékek, a pacifizmus, a formakultusz, a platonikus írástudói szerep tudat, az arisztokratikus világirodalom-koncepció, a versvallás, az etikus artisztikum tanának- makacs recitálásában a poéta doctus és a homo morális ítélőereje és elszántsága egyesül, s „az esztéta élvez, de a moralista ítél". Még akkor sem, ha Babitsot a tanítvány éppen az „örökké kereső lélek aranyfedezetének", a lírikusi teremtő nyugtalanság „nagy művészetének" az elismerésével igyekszik felmenteni - a verdiktet a tisztelgő famulusi hangnem sem tudja szépíteni a továbbiakban. Legfőképpen azért nem, mert a föltárt antagonizmus nem csupán a nagy elődök és a költő-esszéista gondja, hanem, amint azt a főtétel hasonlóan monomániákus ismétlése tanúsítja, a tanítvány(ok)é is. 48
