Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Tőzsér Árpád: Előszó a véghez (Vörösmarty Mihály Előszó című versének talányairól)
gyertyája lángjánál azonnal elégeti, hogy ne kerülhessen zsandár kezébe, mindezt tudván, az „ezt"-et az Előszó szövegére semmiképpen sem vonatkoztathatjuk. Akkor, amikor a nevezetes vers született, valóban „tél volt és csend és hó és halál". Kívül is, belül is, valóságosan is, képletesen is. Én - ahogy azt fentebb már vázoltam - nem tartom valószerűnek a Három rege- hipotézist sem, s ilyen vonatkozásban - mielőtt tovább lépnénk a vizsgálódásban és következtetéseinkben - csak egyetlen konkrét mozzanatra, a vers második sorának egyik motívumára hívnám föl a figyelmet: „Zöld ág virított a föld ormain" - szól a sor, s nem lehet nem látnunk, hogy a „föld ormain" kifejezés már a kezdet kezdetén planetáris-kozmikus térbe helyezi a vers történéseit, s ebben a térben a fa, a patak, a madár stb. nem éppen adekvát rekvizitumok. S most térjünk vissza a már említett, Vico-féle történelmi körforgáselmélethez! Nem bizonyítható, hogy Vörösmarty ismerte a fiozófus műveit, de kizárni sem lehet a lehetőséget. Mindenesetre, ha az „istenek-hősök-emberek" féle történelmi korszakolás, illetve az ezeknek a korszakoknak megfelelő (Vico által megfeleltetett) „gyermekkor-ifjúkor- érettkor" embertani periódusok tükrében vizsgáljuk az Előszót és jelentésterét, érdekes következtetésekre juthatunk. Vörösmarty 1851-ben még csak 51 éves, de már ősz, megtört öregember. 1854-ből való az egyetlen fotográfiája, arról is egy ősz szakállú aggastyán néz ránk. És hogyan néz! Jókai Mórnak nem tetszett a kép. "Nem, ez a világgyülölet, ez a harag nem volt Vörösmarty arcában soha" - írja róla. S mi, a kevésbé szubjektív, kevésbé elfogult utódok csak annyit tehetünk ehhez hozzá, hogy lehet, a fiatalabb Vörösmarty szelídebb volt, de 51-től 55-ig (a haláláig) minden oka megvolt a világgyűlöletre és haragra, s az akkor írt verseiben más sincs, csak éppen világgyűlölet és harag. S ha a versek ezen jelentéstartományaihoz hozzátesszük még a korai öregség döbbenetét és keserűségét, akkor tulajdonképpen megkapjuk az Előszó jelentéskoordinátáit is. Az emberiség és természet öregszik meg a versben szemünk láttára, szakaszosan, eszelős képsorokban (“A föld megőszült./ Nem hajszálanként, mint a boldog ember, / Egyszerre őszült az meg, mint az isten”), de lehetetlen nem gondolnunk magára a költőre is, az 1854-es fényképére, ősz szakállára, szorongó-haragos szemére, gyertyánál elégetett verseire, előrehaladott általános érelmeszesedésére, szívbajára (ami aztán sírba viszi). Vico a körforgást csak az emberiség és az ember történetében látta meg, Vörösmarty kitágítja a horizontot, a „recorsót" kiterjeszti a természetre is („Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,/ S az agg föld tán vendéghajat vészén"), s így alakul ki a mű ég, föld, ember teljességét kronológiában mozgató látomása, a sajátos Vörösmarty-i univerzális-kozmikus dráma. Az Előszó tehát - az emberiség, az ember s a természet elöregedésének a nézőpontjából nézve - mintegy retrospektive megfogalmazott világgenézis és 19. századi világállapot. Benne kavarognak - megnevezetlenül - a Zalán futása istenei, hősei, mitológiája is, s itt van természetesen a Guttenberg-albumba s a Gondolatok a könyvtárban “dicsőbb teremtése", a reformkor nagy eszméi, az ifjúkor lelkesedése, s az érettkor építő szelleme, itt van a tavasz, a nyár, s itt van mindenekelőtt a tél, az öregkor sötét kilátástalansága. Igen, ez a költemény akkor is az egész életmű „előszava", ha a költő esetleg valóban egy kevésbé igényes műve, a Három rege elé szánta. 3. S Vico harmadszor. Az olasz filozófus nem foglalkozik külön a „körforgás" hanyatlási szakaszával, az „emberek" (s az ember-korszaknak megfelelő társadalmi demokrácia), illetve a „felnőttkor" 46
