Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Tőzsér Árpád: Előszó a véghez (Vörösmarty Mihály Előszó című versének talányairól)
Tőzsér Árpád Előszó a véghez Vörösmarty Mihály Előszó című versének talányairól 1. Vörösmarty Mihály életműve ma talán a magyar költészet legdrámaibb, s drámaiságá- ban a „legellentmondásosabb" anyaga. Vegyük sorra: miért drámai, s miért ellentmondásos? Drámai, mert - a költőre jellemző kifejezéssel élve - „irtózatosan" időszerű, mert a végső tartalékaiból élő „földnek" soha ennyire nem „fájt" a harácsoló, buta „állatember", mint éppen a mi korunkban, és soha nem volt annyira nyilvánvaló, mint a mi századunkban, az éppen elköszönő bűnös-gyilkos huszadikban, hogy az emberiség valóban „sárkányfog- vetemény". S Vörösmarty költészete - paradox módon - ellentmondásos is, mert - azzal egyidőben, hogy irtózatosan időszerű - irtózatosan időszerűtlen. A mai olvasója ugyanis semmilyen vonatkozásban nem partnere annak a titánnak, monumentális tragikus hősnek, aki a Csongor és Tündében, a Gondolatok a könyvtárban zaklatott soraiban, Az emberekben, az Előszóban vagy A vén cigányban bölcselkedik, monologizál, vizionál, átkozódik. Vörösmarty elítéli az embert, a kortársát, de ugyanazzal az eget, földet rázó mozdulattal, őrült fájdalomal, amellyel ezt teszi, jelentőségben meg is emeli az általa elítéltet: akinek az elítélése ekkora fájdalommal, indulattal, szenvedéllyel jár, az még nem lehet egészen jelentéktelen figura; Vörösmarty ellenfele a szípadról lelépő s királyi jelmezét levető III. Richárd, aki közemberként nem elhatározza, hogy gonosztevő lesz, hanem természetéből következően aljas. De még ebben a mivoltában is van benne valami nem közönséges: „őrült sár" ő, „isten-arcú lény", „hulló angyal", aki hulltában „zokog, mint malom a pokolban". A mai ember már nem ilyen: a harmadik évezred elején mi már zokogni sem tudunk, csak hülyén és alattomosan vigyorgunk, s föl sem tudjuk fogni, hogy valaha angyalok voltunk. S a mai ember már őrültnek sem „őrült", csak „sár". S a sár nem olvas Vörösmartyt, s egyáltalán nem olvas verset, s ha olvas, akkor nem hajlandó belőle vállalni a megrendülést. Vörösmarty ma „megbotlik óriás két szárnyában, ha lép", mint Baudelaire albatrosza, nincs levegő a szárnyalásához, nem lel olvasóra, s ha olvasóra lel, akkor nem lel benne partnerre. Ismert Giovanni Vico elmélete a 18. századból az isteni, hősi és emberi korok ismétlődéséről, az ún. történelmi körforgásról. Vörösmarty az „emberek" korszakában élt, az emberekről írt, de a túlélő „hős" nézőpontjából ítélte el a buta és dühös emberállatot, akit ő a történelmi „fejlődés" utolsó stádiumának látott. Mi már tudjuk, hogy a legutolsó szakaszt, a teljes hanyatlás stádiumát nem az ember, hanem a bárgyún mosolygó eszkimó, s a Hamm és Clov nevű véglények, bábuk képviselik, akik annyira túl (vagy innen?) vannak már minden emberi dimenzión, hogy semmilyen nyelv nem emelheti föl őket. 44
