Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Ördögh Szilveszter: Ének, énekek (regényrészlet)

azért vannak itt, és azért van ez a legénybúcsú. A faforgácsos Emericus utálkozva és grimaszolva hunyorgott a diófa leveleire sárga ujjai közt a meggyújtatlan ciga­rettával, akár egy szórakozott karmester, apró csuklóköröket rajzolt, s visszanyel­te slájmosan feltörő köhögését. Ambrosius maga elé húzta a hamutartót, négyrét hajtotta az előtte lévő fehér papírszalvétát, kistáskájából töltő tollat vett elő, gonddal lecsavarta a kupakját, és félreérthető rombuszokat kezdett precíz vona­lakkal vázlatozni. A másik Emericus nem tudta, hová nézzen, eszperantóul fo- hászkodta magában: „mit is keresek én itt, csak legyünk túl rajta". Néhai Gabriel fészkelődött, hogy ő ezt nem tűri tovább, föláll, és fennhangon bort rendel a főúr­tól, mert csúfság és gyalázat kocsmában bor nélkül ülni, kivált szomjúztató nyár­esten, de csak a görbebotja gumivégével koppantott, nem mozdult. Néhai Antonius, Stephanus és Silvestris lehajtotta a fejét, könyököltek az asztal szélén, vaskos, bőrkeményedéses ujjaikat lazán összefűzték, mint akik imádkoznak, pe­dig nem imádkoztak. Antonius lovakra gondolt, erős lovakra, amint húzzák az ekét, a vendégoldallal megnagyobbított szekeret, amin súlyos tömegben tornyo­sodnak a kötésbe rakosgatott búzakévék, vagy amelyen a megmagasított szekér­oldalak közt a földillatú krumpli mázsái. Stephanus gyaloglásra gondolt hosszú, ködlepte úton, amit az orráig sem lát tej szerűen homályos, vastag szemüvegén át, melynek két szárvégét gézzel pólyálták be, hogy ne sebezze ki füle mögött a bőrét, s amelynek a nyerge mély, piros árkot nyomott az orra két oldalába, köz­ben pedig vigasztaló törkölypálinka-szagot érzett. Silvestris viszont fagyos disz­nópaprikást látott maga előtt lábasban, amiből bicskával lehet kiforgatni a raga­dós körmöt, farokvéget, a csontos húsokat, a vese- és májdarabokat, a kocsonyás levet, s hogy milyen fölséges azt falni friss kenyérrel, savanyú uborkával, inni hozzá decis pohárból karcos bort. Nem imádkoztak, fejüket lehajtva nyelték a nyálukat, letűnt valóságot álmodtak. Néhai Alexandras paposán mosolyogva hátradőlt a műanyag széken, szája enyhén szétnyílt, hablepedék fehérlett a szög­letében, mondta volna unszolva, már-már könyörögve, hogy bocsássuk meg egy­más vétkeit, hiszen gyarlók és esendők vagyunk, de csak a keze mozdult, mintha misekönyvet lapozott volna oltár előtt. Néhai Julius a vadszőlőtől borított tűzfalra révedt, s feszes bőrű cigánylányt látott ülni orgonabokrok takarásában a selymes füvön, a cigánylány egyetemi hallgató volt kiszőkített, vállig érő hajjal, bordóra festett, hosszú, ovális körmökkel, illegette bársonyos bőrű pőre vállát, hogy duz­zadó körtemellei ringtak bő selyemblúzában, és csak csacsogott fontoskodva, hogy egzisztencializmus és marxizmus egyenlő az infarktussal, ezt ő megjósolja Júliusnak. Néhai Valentinus hüvelykujjával végigsímította dús, fekete bajuszát, amelyben itt-ott ősz szálak csillogtak, újra végiggondolta, mit mond, ha megszó­lal, ha egyáltalán megszólal, mivel ha szót kér, el fogja mondani tömören és érvel­ve, hogy sem Szent Eulália, sem Izolda, sem Ginevra, sem Nikolett, sem Eleonó­ra, sem Vastag Margó, sem Szűzmária, de Szent Elek sem, Roland sem, Trisztán sem, Lancelot sem, Yvain sem, Girard de Rousillon és Jézus Herceg sem, hanem hitvallás kalodája szerelem, és szerelem kalodája hitvallás. Franciscus láthatóan várt: maga elé készítette az asztalra ezüst cigarettatárcáját, pattintva szétnyitotta, mellé tette a gyufaskatulyát, melynek cimkéjén bengáli tigris vicsorgott, és bo­zontos szemöldöke alól fürkészve figyelte a diófáról láthatatlan fonálon aláeresz­26

Next

/
Thumbnails
Contents