Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)

csak illúzió, mert szó nincs megbeszélésről, csak arról, hogy beszámolok. Fehér és kék a házak színe. Ciprusfasor. Ezt már írtam. Az épületek nagy része vert falú. Mindegyiken tetőterasz. Apám új címét nem tudom. Remek a kávé. Az egész környéken érezni az illatát. Komoly arccal beletemetkezem az írásba, néha átülök egy másik asztalhoz, hogy árnyékban maradhassak. A tulajdonos tisztelettel figyel, egyetlen intésemre hozza az újabb csésze kávét. Negyven év körüli. Szemüveges. Kék kabátja, sárga cipője van. Azt hiszi, hogy író vagyok. Egyszer megkérdezte, hogy mikor készül el a könyvem. Azt mondja, tíz éve járt itt egy híres író, a szomszédban lakott, hozzá járt kávézni. Dolgozott a platán alatt. így mondta: ő is dolgozott itt. Fogalmam sincs róla, hogy apám mit csinált a holmijaimmal. Három asztal a járdán, mint a rue de Seinen. Azt a tanárnőt én nem ismertem. Azt se tudom, hány é'ves. Forgalom alig van. Senki nem szólít meg. A platán törzse a legismerősebb. Biciklit javít egy arab fiú, úgy húsz méterre. Különben üres az utca. Majd csak megtalálom a helyemet. Semmi rossz. Semmi bántalmazás. Hozzák a kávét. Megiszom. írok Neked. Ennyi. Volt a diákotthonban egy negyedéves vizesmérnök. Ne kérdezd, miért nem dolgozom az apáddal. Egy ideje nem is találkoztunk. így adódott. O foglalkoztatott volna továbbra is a kútfúrá-soknál. Én tűntem el.

A tulajdonos leteszi elém a második csésze kávét, azt mondja: nyugodt napunk van, Monsieur, remélhetőleg az is marad. Nincsenek nagy igényei. Egy nyugodt nap. Ennyi. Teljen el.

Leírom Neked az eltűnésem történetét. Jó? Lehet, hogy napfelkelte előtt a tetőteraszon nem is arra vágyódtam, hogy Veled beszéljek. Lehet, hogy az eltűnésem történetére gondoltam. Lehet, hogy a kávézó tulajdonosa jó emberismerő. Azt kérdezi, hogy regényt írok-e. Nem, ez nem regény. Ugyan mi mást mondhattam volna? Akkor úgy éreztem, nem is eltűnés... Elveszés. Három diófa állt az udvarunkban. Anyám kosárba szedte minden szeptemberben a diót. Szeptember utolsó hetében. Három műanyagasztal. Mindegyik mellett három műanyagszék. A kilencből hat fehér, három kék. Azúrkék. A napernyők is kék-fehér csíkosak. A platán fiatal. Vékony kígyóbőr törzse van. A szelet megeszi a napfény. Szó szerint. Jóllakik a széllel. A kávézó belső helyiségében közepes méretű négyszögletes faasztalok vannak, bádoglemez a borításuk. A lakásablakok spa- lettáit ilyenkor már behajtják. Csíkozott a félhomály, ahogy a réseken át betör a világosság. A három diófa közül kettőírek rozsdásak voltak a levelei. Nagyapám készült rá, hogy az egyiket kivágja. Nem azt mondta, hogy kivágja. Kidöntöm! A sarkon, ahol a fiú a biciklit javítja, megjelenik három férfi. Atlétatrikóban vannak. Ordítoznak. A kávézó tulajdonosa áll az ajtóban, karba fonja a kezét, méltóságteljesen elnéz felettük a tenger irányába. A Bartók Béla úton harckocsik álltak. Fiatalok nem jártak az utcán. Jöttek velem szemben az öregasszonyok és az öregemberek. Láttam a tekintetükben az aggodalmat, hogy mit keresek én ott az orosz tankoktól néhány méterre.

A Kelenföldi pályaudvarnál őrjáratok cirkáltak. Orosz őrjáratok. Magyar őrjáratok. A negyedéves mérnökhallgató két nappal előbb azt mondta, hogy pontosan a pályaudvar bejáratával szemben egy akácfa alatt temették el a barátomat.

4