Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)
Az akácfát megtaláltam, sírdomb nem volt alatta. Semmi sem emlékeztetett arra, hogy ott bárkit eltemethettek. Volt a bódék között még három vagy négy akácfa. Körüljártam mindegyiket. A bakancsom sarkával megkapargattam a földet. Sehol semmi nyom. Egyetlen háromemeletes ház volt az autóbusz-megállóval szemben, arra is emlékszem, hogy a negyedéves azt mondta, egy háromemeletes épület házmesterétől kértek ásót. El volt torlaszolva a kapu. Kopogtam a félemeleti ablakon. Végre kijött a házmester. Elküldött a francba. Nincs szemed, öcsi? Nem látod a ruszkikat? Ne hozzam már a frászt rá. Az ásó? Emlékezett rá, hogy a nemzetőrök kölcsön kérték. Temetéshez? A franc tudja. Lehet, hogy temetéshez. Lehet, hogy ott temettek el valakit. Lehet, hogy máshol. Belém vágott a rémület. Lehet, hogy nem is a Kelenföldi pályaudvarnál temették el a barátomat? Lehet, hogy a Déli pályaudvarnál? Határozottan emlékszem arra, hogy Kelenföldi pályaudvar. De lehet, hogy csak bennem maradt meg így, a negyedéves mást mondott. Ha találtam volna valakit a járőrből! Senki. Hol voltak már? Ez a harmadik kávé. A diákotthonban mondták, indul éjszaka egy teherautó a határ felé. Azt is mondták, hogy a vizesmérnök-hallgató, aki azt tanácsolta, hogy lépjek le, aki olyan magabiztosan beszélt, mint akit tájékoztattak valamiről, szóval hogy máris jelentkezett karhatalmistának, listákat állítanak össze azokról, akik részt vettek a harcokban. Ezért mondta, hogy lépjek le? Rendes dolog tőle, hogy figyelmeztet. Megtehette volna, hogy csak úgy bekísér. Egy órám volt a teherautó indulásáig. Minden megtörténhetett a barátommal. Az is, hogy él és bujkál. Az is, hogy betoppan. Az is, hogy fekszik valahol temetetlenül. Az is, hogy nem Kelenföl- dön, hanem máshol van a sírja. Az is, hogy hiába túrtam fel a bakancsom sarkával az akácfák alatt a földet, ott feküdt, persze nem koporsóban, és én rajta tapostam, a kezén, a lábán, a fején. Fölráncigáltak a teherautóra. Nem tudom, mit történt, nem azért, mert nem akarok emlékezni rá, azért nem tudom, mert nemcsak azt nem lehetett tudni, hogy mi történik, nemcsak azt nem lehetett tudni, hogy ki kicsoda, azt sem lehetett tudni, hogy bizonyosan meghalt-e, azt sem, hová megy a teherautó, kik ülnek mellettem a lócákon, amit földobtak valakik, akikről nem lehetett tudni, hogy kik, így maradt az úton, a határon, az elosztóhelyeken, a táborban, azok voltak a leghangosabbak, akikről mások azt suttogták, hogy a pincében dekkoltak a harcok idején, azok jelentették fel az embereket, hogy kommunisták, akiket mások szarházi ávósoknak mondtak. Maszkabál. És azok is benne, akiknek hányingerük volt ettől. Igazságtalan vagyok? Ki permetezi otthon a kertben azt a néhány sor szőlőt? Bocsánatot kérek azoktól, akikkel szemben igazságtalan vagyok. Hiába kötötték meg Evianban a békét. Ugyanaz. Ha egy kis eszem van, nem teszem be a lábam ebbe az országba, apád ajánlatára sem. A Sztálin úton, a Hő5
