Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Ködöböcz Gábor: „… egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv" (Értéktanúsítás és sorsvállalás Kányádi Sándor portréverseiben)

te kőre" ■=> In memórián Szilágyi Domokos), ami megintcsak erős kohézióval bíró, organikusan építkező, dialogikus versvilágra enged következtetni.

(Apáczai) A konfesszionális mélységű, intellektuális igényű portréversek vonulatába illeszkedő mű az erdélyi példaadók egyik legvonzóbb alakjának állít emléket. Apáczai személyében a peregrinusi magatartás és a karizmatikus kiválasztottság eszményi modelljét mutatja föl a szerző. A 17. századi erdélyi művelődés- és oktatásügy legkiválóbb képviselője hollandiai tanulmányok után tér vissza szülőföldjére, s lesz a gyulafehérvári kollégium legendásan következetes, nagy tekintélyű tanára. Megalkuvás nélküli fanatizmusa, radikális puritantizmusa miatt innen távozni kényszerült, s a kolozsvári református iskola igazgatója lett. A tanárként, filozófusként, pedagógiai íróként egyaránt jelentős személyiség előtt tiszteleg a fragmentumszerű portrévers, amely az elhivatottság tudatát és a sietség pátoszát tükröző ritmikai formarendjével fejezi ki az életút fájdalmasan korai lezárultát. (Apáczai alakja egyébként más versekben is felbukkan: Krónikás ének- Jékeli/ Zoltánnak oda- átra, Kőkoporsó.) A 34 évesen derékbatört pálya a magyar messiások tragikus-talányos misztériumát, a kereszt-hordozás és vérhullatás máig ható értelmét világítja meg. Összhangban azzal a Németh László-i gondolattal, miszerint „a magyar irodalom és kultúra a legcsodálatosabb torzók múzeuma"!. A magyar nyelvű tudományos szakirodalom (Magyar Encyclopaedia, Magyar logikátska) és nevelésügy úttörőjét tanítványai ugyanúgy mesterként tisztelték, s mindenüvé követték, mint ahogy az iskolateremtő heroikus helytállásának adózó kései költő utód teszi: „megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének / fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt / követjük mint diákjai annak idején gyulafehér-várról kolozsvárra jövet". A dolgok rendje ugyanis az, hogy az apáczaik, szenei molnárok, misztótfalusik, körösi csórnák iránymutató példája megelőzze a magyarság létjogáért és az anyanyelv fennmaradásáért tettrekész maiak küzdelmét. A kvalitásai okán igen fiatalon mesterré avanzsált Apáczai rokonszenves tanáremberi portréját a nagyokra jellemző szerénység („háttal állt arcát nem láthatjuk"), a feltűnésmentes, feladatra koncentráló igyekezet / „nem volt ideje megfordulni / hogy szoborba képbe örökíthessük"), a rábízottak iránti maximális felelősség és feltétlen alázat („bátorítóan visszapillant az utána menőkre"), a túlkapásokat s vadhajtásokat nyesegető józan mértéktartás („mosolya amúgyis nyugalomra intette volna a buzgólkodókat") és a beszédes bizalmat szülő őszinte kölcsönösség („megyünk hát mögötte", „követjük") mozaikjaiból formálja meg a költő. Az identitásunkat alapvetően meghatározó, a létünknek értelmet adó, a használóinál mindig hatalmasabbnak mutatkozó, s a fenyegetettségben legfőbb menedéket jelentő anyanyelv képezi Apáczai és Kányádi közös éthoszának legdominánsabb elemét. A nyelvre való ráutaltság és a nyelvnek való elkötelezettség változhatatlan morálja szólal meg a verszárlat klasszicizált nyugalmú, puritán egyszerűségű szelvényében: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv". A költő magánmitológiájának legsajátosabb metaforái ('batyu', 'bot', 'ösvény'), a couleur locale tisztaságában ('gyulafehér-vár', 'kolozsvár') és a fény képzetkörben ('villanófény', 'tekintetének fénykévéi') megfürödve jelzik a nyelvi közösségért hozott áldozat történelmileg is sokszorosan igazolt értelmét, illetve az Apáczai- féle muszájherkulesek századokkal dacoló tiszta sugárzását.

(Prométheusz - Latinovits Zoltánnak) A mitológiai fogantatású kettős portré az egyetemes lírai részvét és a protestáló vétó modellszerű költeménye. Miközben a görög mitológia egyik legvonzóbb alakjára utaló cím a vers tér- és időkoordinátáit kitágítja, a szöveg konnotatív jelentéseit pedig egyetemes távlatokba helyezi, aközben az alcím a versfogan tató élményhelyzetre, a lírai szubjektum indíttatásaira és értékpreferenciáira irányítja a figyelmet. A pragmatikai kontexus kapcsán érdemes megemlíteni Latinovits Zoltán nevezetes írását (Ködszurkáló, 1973), ami a korabeli magyar kultúra és szellemi élet számára igen nagy kihívást jelentett. A színházi élet visszásságait leplezetlen indulattal ostorozó írás leginkább az önálló arculatra, a saját véleményre képtelen tehetségtelenek, a ha56