Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Ködöböcz Gábor: „… egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv" (Értéktanúsítás és sorsvállalás Kányádi Sándor portréverseiben)

talmat követelő álművészek és a magukat nyeregben érző önimádók haragját váltotta ki. A Sárkányölő Szent György-lovagként kiálló Latinovits a hatvanas, hetvenes évek tehetségtelen trónbitorlói és rosszakaratú haszonélvezői ellen rántott kardot. „Nekünk egy igazi életünk van, a sárkányoknak meg hét fejük"3 - írta Mezei Máriának 1967 áprilisában. Az igazmondásáért meghurcolt és megbélyegzett színészkirály 1976. június 5-én éjszaka „már a mennyei színházban társalkodott a hallgatag és hideg csillagokkal''3. Nagy László emlékezetes szépségű siratójából (Gyászom a Színészkirályért) idézek pár sort: „Mi történt megint, mi történt? / Kicsoda ment el megint / valami vérző eskü szerint / szétdúlva a köznapi törvényt? // Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus? / Csak jó ripacs, vagy színészkirály? / Szépség, vagy hetven kilogramm színhús? - / a színfalak mögött az irigység, / közöny és középszer még hezitál".

A Prométheusz és Latinovits Zoltán közötti asszociatív-logikai kapcsolatot bizonyára a tűz képzetkörben, a titáni indulatban, a protestáló vétóban, az önemésztő lobogásban, az öntörvényű, szuverén működésben és a méltatlan szenvedésben ismerhetjük föl. A mitológiai figura emberiségért vállalt áldozata és a magyar színészzseni muszájherkulesi magatartása oly mértékben hasonló, hogy sorspárhuzamról, sőt lényegi sorsazonosságról beszélhetünk. A két szerepmodell mindenekelőtt a soha-meg-nem-elégedés, a változtatni és szolgálni akarás, a magasabbra, többre és jobbra törés éthoszában mutat érintkezést. Mindkét esetben feltűnő a legfőbb léttörvények ismeretéből és az értéktudat bizonyosságából fakadó elkülönböződés és a létezési nívó radikális érvényesítésével párosuló fokozott felelősség. Prométheusz és Latinovits az egyedül érvényesnek gondolt létforma, a kizökkent világot helyrebillenteni igyekvő elkötelezettség jegyében állandóan és következetesen kibeszélt a KÉP-ből, ami az adott relációban szükségképpen botrányos cselekedetnek, sőt szentségtörésnek minősült. Ez a magatartás természetszerűen vonta maga után a büntetést és üldöztetést. Az ókori és legújabbkori titánok sorsa azért is példázatos, mert akik saját közegükben stigmatizáltak és kiátkozottak, azok legendaszerűen megdicsőült eszményképek is lehetnek utóbb.

Kányádi jeremiád- és vádiratszerű versének metaforikájában a 'lánc' meg a 'sas csőre karma' elsősorban Prométheusz megpróbáltatásaira, az 'árulás füstje' és a 'fuldoklás szégyene' pedig inkább Latinovits megaláztatására utal. Az elvontabb létfilozófiai érvényű közelítés az abszolút negativitás és létrontás jegyében értelmezi a saskeselyű és az árulás motívumát. Előbbihez a méltatlan pusztulás, utóbbihoz az emberi ármány és hitványság képzete társul. Miként azt a szöveg szemantikumát gazdagító messiási szenvedéstörténet is (Júdás árulása és némely apostol önmegtagadása) példázza. (A Prométheusz és a saske- selyű-motívum más-más kontextusban, de lényegileg hasonló szerepben fordul elő Petőfi: Kazinczy Gáborhoz, Vörösmarty: A vén cigány és Arany János: Keveháza című versében.) A szintaktikai rendben az ötödik sor végéig késleltetett állítmány ('fáj') egyrészt a drámai feszültség forrása, másrészt a prométheuszi és jézusi sorsképlet, illetve az ontológiai alaphelyzet és alapmotiváltság kifejezője. Az „óraműpontossággal visszajáró sas" a program- szerű pusztítás tobzódását, az életértékek állandó fenyegetettségét és a nyíltszívű önzetlenség prédává silányult kiszolgáltatottságát sugallja. A tragikus magárahagyottság döbbenetét, a megcsalatottság keserűségét (írásjelek nélkül is!) fokozott affektivitással érzékeltető befejezés („miért kellett körém / gyújtanotok az erdőt") a vádló-panaszló, illetve a perlekedő-számonkérő versbeszéddel a mindent elborító lángtenger, a szemernyi esélyt sem hagyó tűzözön képében artikulálja a kivételes, 'delejtű'- emberekre a hitványság felől leselkedő halálos veszedelmet. A Kányádi által (is) vershőssé avatott Latinovits élete és halála súlyos, máig ható tanulságokkal szolgál. Vajon a közös ügyek, a valós sorskérdések helyett mindig csak az önös érdekükre tekintők megtűr/het/ik-e maguk mellett a náluk különbet, tisztábbat és jelentékenyebbet...? Vajon a mozdulatlanságban és változatlanságban érdekeltek hadát nem arra figyelmezteti-e a titáni indulatú, nagy formátumú ember, hogy

57