Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Ködöböcz Gábor: „… egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv" (Értéktanúsítás és sorsvállalás Kányádi Sándor portréverseiben)

forma és a prózai valóság, szellemvilág és nyárspolgári morál szakadéknyi távolságát fejezi ki. És enigmatikus módon talán azt a weöresi tanítást is, ami mégiscsak némi 'halovány- fakó' reménnyel töltheti el az opus szerzőjét és olvasóját egyaránt: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra".

(Szabó Lőrinc) A hasonló poétikai kód és ritmikai szegmentáltság alapján fölépülő, a magavállalás éthoszával egy irányba mutató prózaversek harmadik jelentős darabja Szabó Lőrinc portréját rajzolja meg. A Kányádi-költészettel meglepően szoros, dialogikus viszonyban lévő, számos inspirációt közvetítő szerző a lírai modernizmus egyik legfontosabb alakja, akit újabban a dialogikus paradigma-váltás meghatározó képviselőjeként szoktak említeni. Amint Kányádi hommage-szerű prózaverse is mutatja, Szabó Lőrinc ezernyi kétségben és káprázatban fogant költészete a fausti típusú lázas nyugtalanság és tüzes kielégületlenség jegyében írható le („hajtotta a piromániások türelmetlensége is"), amely szenzualitás és intellektualitás kettősségében teremti meg a létbeli örömök és szenvedések szkeptikus és illúziótlan modelljét („gyónt, vezekelt és üvöltött, jajgatott egyfolytában"). A kisebb-nagyobb intenzitással mindannyiunkat foglalkoztató kérdés (elbírom-e a világot, és elbír-e a világ engem?), Szabó Lőrincet egy pillanatig sem hagyta nyugodni; alkati meghatározottságából eredően mindvégig drámai izzásban, ezerszeres hőfokon élt. Mintegy a könyörtelen önélveboncolás, a pontos önelemzés/önfeltárás módszerében, a tökéletes védtelenség és teljes kitakartság állapotában felmutatva a lét animalitás és/vagy divinitás felé nyíló tartalmait („kellett az a kényelmes viselet tagbaszakadt mivoltának, neandervölgyi mozdulatainak, de kiváltképp bőrtelen húsának, védtelen maradt idegeinek" (...) „mert akármilyen bő is volt az a csuha, mindegyre eleven húsába tapadt, kirojtosodott idegeihez súrlódott"). Ebben a szövegrészben rejtjelesen bennevan a „minden csak idegállapot vagy megfogalmazás" gondolata, de ezen túl az is, hogy a költő egész lényével, idegeivel és zsigereivel, mondhatni a testével írja sok vers/töredék/ből összeálló hatalmas opusát („egyetlen hosszú mondatot mormogott végig" (...) „törte, tördelte véget nem érő mondatát"). A metaforikus csuha-motívum többszöri szerepeltetése a keleti bölcsesség keresetlen egyszerűségét, a kolostori élet puritán fegyelmét juttatja eszünkbe. Szabó Lőrincre vonatkozóan pedig az aszketikus megszállottsággal, szerzetesi fegyelemmel végzett munka imamalom-szerú robotján melynek eredményeként „elénk fektette végtelen ösvénynek tetsző mondatát". A személyes szenvedésnek, az önkínzó robotnak értelmet adó életmű valóban irányokat, elágazásokat, csapásokat mutat, s ezek közül felelősen és lélekteljesen választhatjuk ki a nekünk megfelelő ösvényt, illetve a hozzánk szóló ajánlás/oka/t.

A természetben feloldódó panteisztikus boldogság, a természeti látvány kínálta érzéki öröm Szabó Lőrinc költészetének egyik vissza-visszatérő szólama. A kérdésre, hogy mi szeretne lenni, ha nem volna Szabó Lőrinc, így válaszolt: „Gyík a napsütötte kövön". A mikrokozmosz személytelenségébe vágyódó lélek ezzel is érzékeltette, hogy a nemegyszer börtönként megélt individuális létezést nem tekinti abszolút értéknek. A portré univerzális lírai részvétet sugárzó zárlatában ez a végakaratszerű kívánság látszik beteljesedni: „s elment gyíknak egy napsütötte kőre; onnan pillog ránk a tavaszi verőfényben". Kányádi az utolsó stáció megjelenítésében is a nüansznyi finomságokra figyelő diszkrét humánum, végtelen tapintat és feltétlen alázat költőjének mutatkozik („mondta volna még reménytelenül, de a szíve abbahagyta; fölmagasodott íróasztala - imamalma mellől, s egy utolsó szisszenéssel szorosabbra húzta derekán csuhája kötelét, ettől a mozdulattól olyan halhatatlan elegancia sugárzott lényéről, egész termetéről, mint a legnagyobbak szobrairól, képeiről"), s ezáltal Szabó Lőrinc alakjának is mítoszi holdudvara támad a klasszikusok számára fenntartott panteonban. A gazdag metaforikájú és összetett szemantikájú szöveg számos motivikus érintkezést mutat Kányádi egyéb műveivel („csuhája kötelét" Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal, „mindegyre eleven húsába tapadt" Kufsteini grádicsok éneke, „kirojtosodott idegeihez" ■=> El-elcsukló ének, „s elment gyíknak egy napsütöt55