Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Ködöböcz Gábor: „… egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv" (Értéktanúsítás és sorsvállalás Kányádi Sándor portréverseiben)

modellt (...), elmennék / Tihanyba, a Kopaszhegy alá, nézném, ahogy gyakorlott mozdulattal roppantgatja a szeme-formájú mandulákat - és szótlanul munkához látnék".

(Weöres Sándor) Amikor Kányádi a magyar Orpheusként emlegetett Weöres Sándorra fókuszálja a figyelmet, akkor voltaképpen az istenáldotta tehetségű ősköltő, tán a világ valahavolt legtüneményesebb poétája előtt tiszteleg. Egy olyan par excellence lírikust emel a szemlélet középpontjába, aki földöntúli éberségével, apollói derűjével, a létezés izgalmával ható nyelvi intenzitásával és ontológiai érvényű költői igazságával segíti olvasóit a létteljesség felé. Kányádi választása ezerszeresen motivált, hiszen a szimfóniaszerűen összetett, kivételes formakultúrájú Weöres-életmű faggatása közben időben és térben hatalmas távlatokat átfogva lehetünk részesei annak a misztériumnak, amely a tiszta fényű ősi lét romlatlan idilljétől a 20. századi világomlás rettenetéig vezet bennünket. A misztérium jobb megértését (is) célozhatja Kányádi sajátos optikájú portréja, amely a Weöres-jelenség lényegét működése közben ragadja meg. Méghozzá élmény-élességgel, szeretetteljes empátiával és példaszerű alázattal. A csöngei mesterről alkotott kép összetettsége költészetének alaki-formai változatosságával, verseinek műfaji-hangnembeli sokszínűségével mutat megfelelést. A kreatív játékosságból, újszerű ötletekből, nyelvi leleményekből soha ki nem fogyó Weöres a szüntelenül szerepjátszó, alakváltoztató, maszkok mögött rejtőzködő, át- tűnésekben tündérkedő, állandó tűnékenységben és rebbenékenységben leledző talányos, titokzatos költőként él a tudatunkban. Kányádi prózaverse ezt a sokfelől táplálkozó szintetikus gazdagságot, világnyinak tetsző végtelenséget a színképelemzés technikájával igyekszik tettenérni. A költői személyiségkomplex meglepő metamorfózisai („tékozló római polgár, keleti kényúr, fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben"), a mágikus-liturgikus érzékenységformák megnyilvánulásai („orvosnak-sámán, bírónak kádi"), a homo ludens bohókás tréfálkozásai és mosolyt fakasztó csínytevései („állandóan fügét mutat az olvasónak", „bukfencet vet, madárrá változik"), az orfikus költői karakter jellegzetes gesztusai („gyermekkorod egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet játssza le ördöngös magnóján") mind-mind reális alapját képezhetik a weöresi alkotó- és alakítóerőről szóló legendáknak, mítoszoknak. Ezeket a legendásító törekvéseket persze a szerző részéről az a kozmikus bukolikának nevezett sajátos alkotómódszer is ösztönözhette, amely a mikro- és makró- világ egymás felé áhítozó elemeinek újbóli egyesítésére törekszik a költői szemlélet által. A növényi, állati és emberi lét rekvizitumaiból egybeszőtt gazdag ornamentikájú képvilág (füge, macska, egér farkincája, cserép, hieroglifek, kéreg, levél, madár/toll/, anyaméh, ősköd, embriókor, magnó, teve vagy öszvér farkabojtja, csillag, kalap) Kányádi művében egyértelműen Weöresre vall. Még akkor is, ha e futó leltár némely eleme (madár, anyaméh, ősköd, magnó, teve, csillag, kalap) a kolozsvári költő magánmitológiájának is része. A létezés panteisztikus módon felfogott rendjében életértékekre (életszentségekre) figyel- mező filozófia („nincsenek haszontalan dolgok") ugyancsak mindkettőjük sajátja. A csillagon (azóta már parnasszuson) ülő, ősi dalokat dúdolgató költőfenomén mintha csak kvázi létünk csonkaságaira, súlyos hiányosságaira mutatna rá az archaikus kultúra mágikus és mitikus érzékenység-formákra nyíló közegében. Ilyen aspektusból közelítve jelenlét- és emlékezetvesztésben szenvedő, látszatokban és pótcselekvésekben vergődő életünk kritikája, összes kisszerűségünk, fantáziátlan földhözragadtságunk és intellektuális alkalmatlanságunk döbbenetes látlelete is ez a mű. (Bizony, bizony, az „igazság madarát" megfogni csak nyesetlen lélekkel tudnánk, ha tudnánk.) Meglehet, hogy a mélységes weöresi szomorúság mögött is ez a felismerés rejlik („s nem érted, miért, nagyon szomorúnak látszik"). Jóllehet a szöveg partitúrája a csillámló játékosság, a lebírhatatlan mágia és a tiszta derű felé látszik elmozdulni, önfeledt és felszabadult játékosságról nemigen beszélhetünk. Könnyedség és küzdelem, apollói elegancia és izzadságszagú erőfeszítés, éteri szárnyalás és földhözragadt nehézkesség bináris oppozíciója vonul végig a szövegen, ami a költői lét54