Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik (vers)

benyargalja a korábban oly bevehetetlennek tetsző tudatot és utoljára még felkorbácsolja az érzékeket, s a meggyőző- déses győző mégis megjuhászodik, harci kedve lanyhul, sőt félelmében gyakran éppen azon eszmék védelmébe húzódik, melyeket korábban vehemensen tagadott, bár ez sem, ez sem jelenti ezen eszmék általános érvényét, az általános érvény nem kiváltható az ember szellemi fizetőeszközeivel, sem érzékei révén, nincs is vény, ha van se ér, s nincs érv se, év se, talán egy év se, csupán egy hónap, tán csak egy nap sahó...- a tanár tekintete messze a hófödte hegyláncon túlra kalandozott, miközben emlékezete hajdani memoriterek á- porodott huszadik századi atmoszférájában ődöngött...

Kifordul lassan hű kezedből a lant; / az irtás felől száll a víg „Hahó!", / a völgyek népe még dolgozik alant - / az ormot hamar belepi a hó. // Magad vagy, ámde közelebb az éghez, / mely mindnyájunkra egyformán ragyog, / s ahogy mind jobban igazodsz a véghez, / kiszolgált, régi hited elhagyod. // Mivégre babrálsz szavakon s szerteszét / hulló eszméknek érvényes rendszerét / kutatni mi hajt, ha léted kitelt; // s ahová tartasz, biz', ott a rend szemét, / s ha ki látja is, lesüti csak szemét; / érveidnek hogy adhatna hitelt.

. ..megmártózott a tudatába fölszivárgó patinás verssorok kellemes dohszagot árasztó patetizmusában, majd a szavak lüktetésének hol andalító, hol lázító ritmusára tempózva az északra nyíló ablak keresztjén túl pompázó sarjadó füvű ligetes rétek felé úsztatta párásságában is tiszteletet parancsoló tekintetét... Tegye a dolgát, kinek szellemére / a természet nem rótt ki nagy adót, / te ne irigyeld, s ne tégy ellenére, / ne is nevesd ki őt, a haladót, // akinek vállát fölsebzé a járom / és támogatja oldalát karám,/ ki két tenyérrel lapátolja Kháron / ladikját előbbre a kamarán; // munkája, sorsa - azt hiszi alkotás, / akár verset ír, akár ha árkot ás, / s csak mérgelődik / és csak mérlegel. // Te ne méricskélj, ne vonzzon áldomás, / feküdj a fűbe - dolgod az álmodás - /és meg se kérdezd, zöldje mért lep el. - csobogtak a sorok a tudatszintek közlekedőedényének hol elszűkülő, hol barlangcsarnokokká öblösödő visszhangos járataiban, kavarogtak a mellékágak erjedt denevérguanótól kocsonyás horpadásaiban, s utat törtek a felszín mohalepte kürtőjéig, kiültek a bajuszbujaságú bozótokból sasorrként égre villanó sziklaszirtek redőibe, fölszivárogtak a szempilla- ívként meghajló nádasok övezte irtásra, majd a fölötte pislogó égre, melyen szembogár-kerek acélkék felleg úszott a nyugatra nyíló ablak keresztjén túl párálló őszi táj felé...

Rád lebben a rét, objektív adottsága teszi csak lehetővé a létezésr