Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik (vers)

mint halotti lepel, / ugyanakkor a parcialitás trópusát is beúsztatj gyertyát az ég gyújt pretextusaként lehatárolja azt a szementikai fölötted, s az ősz / az elbeszélői helyzet heterodiegetikus erényei fejed fölé lágy ontológiai körülhatárolhatóságát. A vers embléma ökörnyálat lehel -/jelöli a szinekdoché logikai viszonyrendszeré a fák hónalján, explicite valóságanalóg, ami külső fókuszálást tes meglásd, nagyra nősz,//kettős dekomponálás alapvetően határoz hálód kiveted paradigma szerint felteendő kérdésekre végül méta s vonszolod a Semmit,/architextuális vonatkozásaiban domináló súlyos zsákmányát világ nulltempusza különböző deixisekkel lesz a boldog halász; / inkább eme narratológiai morfémák illúzióikén felfogható nincs a maguk virtualitásában a textus centrális analóg benne annyi sem, mit /azon hermeneutikai kód által válnak értei továbbadhatnál, az idő modalitásai a történet lineáris idejére tett ámde néha látsz//pragmatikai viszonyban, mint azon predikatív tág tereket, hol asszertívák szervezik az opus illokúciós erőterére bódító csönd honol, / válnak bázikus szerepűvé a versépítkezésb ahol kebeled autoreferenciális retorikai olvasatban mitologémáin immáron nem dobol, / a műfaj paratextuális meghatározása révén s nem kell és nincs is lineáris narratív rendben is utalnak a jelölte mit megérteni,//az önreferens műalkotás hozzárendelési sémáiv ahol az elme dereferencializálhatatlan konstrukciókat eredménye érveket nem kohol,/akkor bontható ki, ha retorikai szerkezeteine s a szellem lényed poétikai kondicionáltsága nyilvánvalóan elmar üdvére robotol -/ beszédmódja ugyanis szintaktikailag eleve bizo hiszen a vágyad csupán az enunciáció szintjén jelentkező narratív is már éteri, inkoherens retorikája miatt végül is marginális marad Mire a soros hallgató végre befejezte alapos és minden bizonnyal a legelőkelőbb forrásokból összelopkodott gondolatfoszlányokkal át- meg átszőtt verselemzésének felolvasását, ő már a kelet felé nyíló ablak keresztjén túl pislogó tikkadt, nyári tájat kémlelte, a tarlók fakó borostáját, ezt a láthatárig húzódó ráncos, aszályszabdalta arcot, melyen önkéntelen izomrángásként néha egy-egy nyúl cikázott keresztül, szellő se rebbent, csupán a horpadások védelmében lapuló tüskés bozótokat csörrentették meg olykor az idegesen odébb surranó viperák, és a tarkótájékról kimeredő, félig elkorhadt, kérgükhámlott fák ágbogaiból leskelődő, tollászkodó és fel-felrebbenő keselyűk ütöttek némi zajt s keltettek csekély légáramlatot, fürkészőn körözve az elaggott, bélebűzhödt táj fölött, mezsgyétől mezsgyéig vonszolván hullafolt-lila árnyékukat. Közben azon merengett, ki is írhatta az emlékezetébe oly csorbítatlanul visszatoppanó szonetteket. Először úgy gondolta, T. S. fiatalkori, még kissé romantikus korszakából valók, habár - ezt a lehetőséget sem zárhatta ki teljes bizonyossággal - akár a saját korai verspróbálkozásai is lehettek. Vagy egy

31