Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán

set a jubileumi ünnepély alkalmából írta az ómoravicaiak lelkésze, Dévay Lajos. Elképzelhető.

Az alkalmi vers a legfontosabb dátummal, a kiköltözés esztendejével indít: „1786-ban, jaj de régen történt! / Nagykunságból sok száz család útnak indult önként!" Ez az önként való elindulás természetesen viszonylagos, hiszen a redemptio következtében a Jászkunság visszaváltásában részt nem vállalók birtokon kívül kerültek, nem maradt számukra megfelelő élettér, fölemelkedési lehetőség, így kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket, s „életüknek jobb móddal való folytatása reményében keltek útra". Az irredemptusok nagykunsági kiszorulására egyébként a vers szerzője is utal: „Uj falut megszállni indulnak Bácskába, / Akinek ott szűk volt Nagykunság határa". Az eladott Jászkunságot visszaváltó kunok mindegyike szabad lett, ám a kunsági földeket a megváltakozáshoz való hozzájárulás arányában osztották szét a redemptusok. Most viszont azzal, hogy kiköltöznek a Bácskába, a „Szabad kunságiak jobbágyokká lesznek, / Dolgoznak robotba, tizedet fizetnek". A szerző leírja a búcsúzást: „Buzgó énekszóval mégis elindulnak, / Asszonynép szeméből búcsúkönnyek hullnak". A kutatók szerint azonban az otthoniak nem nagyon tartóztatták az induló seregletet. Mentek „szent hittel", mert „Előttük a nagy út Ómoraviczára, / Ott várja őket a puszta nagyhatára. / Fejük felett fedél sem lesz ottan mindjár, / Nehéz munka, sok gond, ami ott rájuk vár". A szerző ezután a császár betelepítési engedélyére utal, hogy a „Magyar kálvinisták jöhetnek a Bácskába". Jellemző azonban, hogy a bécsi udvar először Dél-Németországból hozott telepeseket a töröktől visszafoglalt Délvidék benépesítésére, majd a birodalom más, nem magyar területeiről toboroztak embereket, végül magyarok is jöhettek, igaz, az előbbieknél kedvezőtlenebb feltételekkel. A vers írója az otthon maradt öregek aggodalmaival folytatja: „Istenem! fájj, mi lesz odalent veletek, / Török szomszédságban, szegény, jó gyermekek? j Rátok üt majd a pogány török sereg, / Felpörköl, elpusztít, megéget bennetek". Nem csupán az emberi szomszédság veszélyes, hanem a természeti környezet is, derül ki a versből: „Farkassal vannak ott tele a nádasok, / A férgek ezrei támadnak reátok!" Jogosnak tűnik tehát az öregek aggodalma: „Pár esztendő múlva elpusztultok szálig, / Hírmondó se jut el a régi hazáig". A nehézségek azonban a vers szerint nem rettentették el az útra indulókat, akik meg is érkeztek az ígéret földjének remélt pusztaságba: „Feltörik a tüskés, gazos parlag földet, / Csatornázzák a nagy és posványos völgyet, j Építenek sorban mindenkinek házat... / Dolog ellen soha senki fel nem lázad!" Mi lehet az oka, hogy a kunhegyesi tanácsi jegyzőkönyv ugyanezekről az emberekről írva feljegyzi, hogy „a köz munkára, az Helység szolgálattyára sem lehet őket hajtani, ha pedig meg törtinik is ollykor az közmunkáltatásra alkalmaztatások, azt morgással, sok kedvetlenség okozással viszik véghez". Engedetlen és heverő népnek nevezi az irredemptusokat ez a jegyzőkönyv, a vers szerint viszont önként dolgoztak olyan sokat és jól: talán azért, mert Bácskában már a sajátjukét csinálták. Ómoravicán, folytatódik a vers, csakhamar felépül a templom, „első a Bácskába". Megvalósulni látszanak a boldog remények, gyarapodnak az elvándorolt kunok, „Nem is gondolnak már a régi hazára". Jönnek azonban a megpróbáltatások: „Majd kolera, dögvész borít mindent gyászba... / Majd tűzvész, háború emészt sok száz házba..." Aztán jön az első világháború megannyi megpróbáltatása, nem csoda hát, hogy emlékezni kezdenek az új hazát foglalt kunok: „Kunsági szülikék bú17