Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sümegi György: A Duna-Tisza köze rajzi topográfiájából (Bodor Miklós képei)
mok", a bugaci puszta, a holt Tisza stb. képe, de egyre nagyobb teret foglalnak el a meghatározó elem-együtteseket (templomok, iskolák - falusi és városi egyaránt -, terek, városházak, történeti-vá- rostörténeti jelentékenységű épületek) egybefoglaló városképek (mezőváros-képek, falu-képek). A Duna-Tisza köze városképi és természeti táji topográfiája olyan nyitott gyűjtemény, musée imaginäre, amely folyamatosan gyarapodik. Egy csomópontot kiemelve megemlíthető, hogy a Kecskeméti Művésztelep (1909-) első éveiben milyen fontos, szignifikánsan kecskeméti városképek jelenthettek maradandó kvalitású műveket (Perlrott Csaba Vilmos, Kmetty János, Iványi Grünwald Béla stb. művei) - művészettörténeti jelentékenységgel is fölruházva ezen mű-sort. A topográfia első jelentésköre: helyrajz, valamely terület (ország, vidék, helység stb.) leírása. A földrajzi fogalomhasználatban: a föld felszínének és alakzatainak fölmérésével és ábrázolásával foglalkozó tudományág. A művészeti topográfia: egy-egy vidék műtárgyainak/műemlékeinek a leírása, ill. magának a vidéknek/nagytájnak megrajzolása, jellemző elem-együttesekben történő képi (rajz, fotó stb.) visszatükrözése. A topográfiából az embert, a választott tájban élő történelmi személyiséget és a közembert sem lehet kivonni. Vele s általa, az ő ábrázolatával válhat teljessé a két víz közének orbis pictusa. S megint egy fontos művészettörténeti csomópont: egy 1920-21-ben föllépő fiatal grafikusnemzedék néhány meghatározó tagja dolgozott a Kecskeméti Művésztelepen (Varga Nándor Lajos, Nagy Imre, Szőnyi István stb.). Köpöczi Rózsa: A grafikus Szőnyi. Rézkarcok (Zebegény, 2000.) című monografikus igényű művében többször történik utalás kecskeméti fogan- tatású munkákra: megtört tekintetű, megfáradt testű kecskeméti öregasszonyok, öreg házaspár a Szegényházból vagy tágassá mélyülő alföldi táj - közepén gémeskúttal. S még további Szőnyi munkák (pl. Önarcképek) készülhettek Kecskeméten. Vagy csak megfoganhatott a mű koncepciója, és már másutt nyerte el végleges formáját. A művészettörténész - források híján különösen - egyik legnehezebb föladata motívumok alapján lokalizálni egyes műalkotásokat. Szerencsésebb helyzetben van a regisztráló művészettörténész akkor, ha nagyobb mennyiségű mű-számmal kell dolgoznia, és kortársként, közvetlen tanúként, a helyet/környéket lakóként is jól ismerőként dolgozhat. A kiskunhalasi Thorma János Múzeum füzetei sorozat 5. (Bodor Miklós képei. Kiskunhalas, 2000.) és ugyanazon intézmény könyvei sorozat 6. darabját (Szűcs Károly: Bodor Miklós grafikusművész. A Duna-Tisza köze művészi topográfiája. Kiskunhalas, 2001.) egy és ugyanazon alkotónak, Bodor Miklósnak (Nagykörű, 1925-) szentelték. A kiskunhalasi múzeum az utóbbi években több színvonalas kiállítással és konferenciával, kiadvánnyal (Thomia Jánosról, Szebényi Imréről stb.) hívta föl magára az országos szakmai figyelmet. Bodor eddigi rajzolói munkássága teljes körű, monografikus igényű földolgozásával az érintett terület művészettörténete gazdagodott egy új fejezettel, ráadásul - Szűcs Károly adekvát megfogalmazásában - Bodor műveinek a világával, amely „modern, amennyiben módszere technikai és konstruktív, ugyanakkor népi, amennyiben szimbolikus tartalmak megjelenítésére törekvő. Művészeti technikája egyszerre kézműves és gesztusszerű, gondolkodása egyidejűleg szimbolikus és meditativ, stílusa absztrakt és ornamentá- lis. A modernitás és a népi világ ábrázolási konvenciórendszerét és szellemiségét párosítja". Bodor Miklós Duna-Tisza közén fogant rajzait retrospektiven is bemutató kiállítása (Thorma Múzeum, 2001.06.08-07.07.) előtt számomra így foglalta össze - művészettörténeti példákra is utalva - rajztechnikája genezisét: "a tiszta, egyvonalas grafika kialakításában az előkép Vajda Lajos volt. Az ő vonalas rajzai 1934-37-ig készültek. Ezekből/.../ harmónia, rácsodálkozás, életigenlés tükröződik. 1938-tól a rajzai egyre inkább drámaivá válnak. Az 1940-ben készültek, de különösen az utolsók: teljesen végzetesek. Ezek igazolják a teljes kilátástalanságot, a bezártságot, a szorongatott helyzetet. Én ezekre is rácsodálkoztam, de mivel alkatomnál fogva derűvel csodálkoztam a világra, ezért merítettem az 1936-37-es években készült Vajda rajzokból''. A tiszta, lendületes, árnyalatok nélkül, tónusértékek mellőzésével használt, szinte monokrom vonalművészetnek is kisszámú alkotói körébe (Vajda mellé legelsőbbként Szalay Lajost említhetjük) került Bodor. Ráadásul úgy, hogy származásával, de lakhelyeinek váltakozásaival is jászkunságinak mondható. A 20. század második felében megismételte a Jászságból Kiskunságba megtelepedettek (redemptio, redemptusok) életívét. Úgy volt otthon benne, hogy művészete természetes fogantató közegének is ezt (és csak ezt!) tekinthetjük. „A lehető legjobb terep volt a Homokhátság a maga állandó ragyogásával. A homokkristályok szórt fénye, fényvisszaverődése lágyítja az árnyékot, a sötétet, és valósággal egybeönti a formákat". Ezt elképzelhetjük így is: a rajzoló (Bodor) áll a fényittas, szemkápráztató homokvilágban. Hunyorog. Egybeöntött tájat (mindenséget) lát, de a valóság, a horizont, egy-egy fixált részlet fölött lebegni, mozogni, forogni kezd egy kút- káva/asszonyarúnövényi részlet. Bármi, a rajzoló 131
