Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Szentmártoni János: „Villámok voltak álmaim" (Filip Tamás: Amin most utazol)
iránti alázatot indukál a költő lelkében. A kötet utolsó ciklusának szinte valamennyi darabja e téma körül mozog: a vers születési körülményeiről, megnyilvánulásairól, a vele való kapcsolatról vallanak - és a természetes de megszokhatatlan szorongásról, mit a vers jelenléte, illetve hiánya okoz. Pontosan tudósítanak a költészet eredendő jelentőségéről (Vissza, Ünnep, Szezonvég, Egész nap, Félkész szövegek), önmagáért való szépségéről (Vers a lepedőmön, Pazar versekre vágyom) - a vers világrajövetelének aprólékos megrajzolásában láttatva személyiséget, halált és újjászületést (Visszapillantás egy versre, Az ötödik sor, Lassan összeáll). Egyszerre érzünk szomorúságot és ünnepet. Ahogy a kötetzáró ars poeticus költemény olvasásakor is: „A versírás afféle aranyásás. / Térdig a folyóban állsz, / tűz a nap, s te a sodrásban / kis szemcsék után kutatsz. / Vannak eszközeid is hozzá: / lapátok, vödrök, sziták. / Szavak csillognak a sárban, / fényes kis eszme-rögök. / S neked rögeszméd, hogy / hazavidd innen őket. / De összegyúrva se válnak / verssé, mert verset írni / annyi, mint aranymosónak / lenni reggeltől estig, / és ékszerésznek lenni / egész éjszaka." (Egész nap) A dolgok lezárhatatlanságának tragédiája, mely sokszor földöntúli fáradtsággal lepi meg az embert - és az örök körforgás mitikus ünnepérzete egyszerre van jelen tehát, az ember eredendő tökéletlenségének és szüntelen többre törésének kettős misztériumában. Az eddigiekben a két legfőbb jellemzőjét próbáltam megragadni Filip Tamás költészetének: az álomszerűséget és a kikristályosított gondolati következetességet. E kettő mindvégig egymást kitöltve, kiegészítve van jelen, amely a legtöbbször azt eredményezi, hogy a legszürreálisabb(nak tűnő) részleteket is rendkívül pontos és megfontolt nyelven interpretálja. Nem szereti elkenni a dolgokat, nem menekül továbbra sem zavaros grammatikai bűvészmutatványokba - hisz a szó erejében (még ha igen gyakran meg is inog ez a hit); szereti, ha súlya van annak, amit mond. Ez a magatartás nem eredményez nála pózokat, indokolatlan pátoszt - csupán alaptermészetének engedelmeskedik, amely őszinte, vallomásos. Ugyanúgy beszél egy gyerekkori emlékről (Témazáró), gyermeke rajzáról (Egy gyerekrajzra), álomról (Határvidék), hétköznapi eseményről (Jelenet). Biztonságérzetet ad az olvasónak ez az állandó belső intonáció, amely ugyanakkor egyszer sem válik unalmassá, nem laposodik el, mert mindig felszikrázik benne a nyelv egy-egy hasonlat, metafora, metonímia fordulatában - s nem utolsósorban abban a jellegzetes technikai módszerben, hogy a vers poénja látszatra laza szálakkal kapcsolódik az előzményekhez. Ez utóbbinak a hatása abban áll, hogy az elmondhatónak csak a feléről beszél, a másik feléről pedig vagy hallgat, vagy csak áttételesen utal rá menet közben - így válhat bennünk kiélezettebbé a döbbenet vagy a pillanatnyi értetlenség csendje, mely szüntelen hódítói ingerekre sarkall a megfejtésben. Az elmondhatatlan felé. És közben mindent, még a legprimőrebb eseményt, szituációt is a rá oly jellemző kafkai, misztikus síkra emeli: „Vettem kenyeret, almát, sajtot,/ háromféle egyforma ízű sört. / Az építkezés jár az eszemben, / amíg bepakolom őket. / Sietek és a koldusnak intek, / viheti vissza a bevásárlókocsit. / A húszasom így övé lesz. / Altatom magam: neki is jobb, / ha egy kicsit dolgozik. / Már a videotékán túl vagyok, / de még a fittnes- szalonon innen, / mikor a rádiót bekapcsolom. / Azt hiszem, Sosztakovics. / Holnap tanú leszek egy perben, / és az igazat fogom vallani." (Jelenet) Filip Tamás legsűrűbben előforduló motívuma a hajó-élmény. Ha csak egy jelzéstöredék erejéig is, de szinte mindenhol felbukkan - mondhatni, főszereplője mitikus égtájának. Ha így olvassuk, még egy kapitány naplójának is beillenek a versek, melyek ott íródnak valahol mélyen egy belső tengeren. A hajó képzetrendszerének jó néhány toposzát aktivizálja: mint például az ismeretlen meghódításának odüsszeuszi kalandját, az élet értékeinek megtartását és megmentését a bibliai Noé értelmében, az „egy hajóban evezünk" közhelyének egyetemes létérzéssé tágítását, az élet süllyedésének atlantiszi tragédiáját (stb.) Az előző kötet egyik legkiemelkedőbb versének filmje a megfeneklett (jégzátonyra futott) hajó utasainak halál előtti óráit vetíti, szenvtelennek ható (tényközlő) előadásmódban - amelynek utolsó strófája így szól: „Még egyszer felmérjük, / mink is van voltaképp. / Aztán aki tud, olvas, csak / ne kelljen a másik szemébe nézni." (Hajó) Borzongató költemény ez, mert kíméletlenül igaz. Az emberi egymásrautaltság apokalipszise, mely némán zajlik belül a szívekben. Titkolva még önmagunk előtt is az istenhit megingását, a kannibalizmus kényszerítő erejének felparázslását - a végső kétségbeesés előtti csendet, mely egyre elviselhetetlenebb súllyal nehezedik ránk. így önmagában talán megfoghatatlan kép és szituáció ez a vers, de ha önmagunkba tekintünk, nem kell sokáig keresgélni egy-egy ilyen vagy hasonló érzés után, mely olykor-olykor (sőt, nem is olyan ritkán)' eluralkodik rajtunk a hétköznapokban. Filip Tamást erősen foglalkoztatja, gyötri ez a probléma, ez a fenyegető lehetőség, mely néha rettegéshez vezet. Az új kötetben némileg szelídebb változatában jelentkezik mindez: „az ablakon beúszik az éj / az 129
