Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Szentmártoni János: „Villámok voltak álmaim" (Filip Tamás: Amin most utazol)
„Villámok voltak álmaim" Filip Tamás: Amin most utazol Filip Tamás verseit olvasva kicsit költők leszünk valamennyien. Először olyan érzés tölti meg az embert, mint amilyet a költő érezhet, mikor - belefáradva a külső-belső küzdelmekbe - zsebre tett kézzel elindul a városból, de mielőtt végleg maga mögött hagyná, a hegycsúcsról még egyszer visszanéz. Nincs már benne indulat, csak némi szomorúság és kesernyés szájíz. Nagyokat szippant a tiszta levegőből, kinyújtózkodik, majd eltűnik a túloldalon. Nincs ebben a képben és életérzésben semmiféle magasztosság. Ez egy kikerülhetetlen, sűrített pillanata az ember belső idejének, s egyéne válogatja, ki hogyan csinálja végig. De amint említettem, csak először szédül eme érzés megelőlegezett bódulatába az olvasó, mert minél mélyebbre merül Filip lírájában, egyre inkább érzi a versei alján parázsló tűz melegét. Ráébred arra, hogy a látszólag hol könnyed-ironikus, hol lebegőn álomszerű, hol pedig elégikus költemények nagyon is megszenvedett igazságok testet öltött üzenetei. Ahogy ő maga is fogalmaz Érzékeltetés című művében, melynek következő idézete, úgy érzem, egyik kulcsgondolata alkotói természetrajzának: „Az az intenzív papírszag, / tudod, közvetlenül / a meggyulladás előtt". Az ilyen jellegű intim kiszólások, pillanatnyi közvetlen kapcsolatteremtések az olvasóval, az anyagnak mint olyannak érzékeltetése a gondolati váz életre keltésének céljából - mind-mind olyan tulajdonságai, melyek elevenné, életszagúvá, meg- szenvedhetővé teszik a költészetét. Költőnk előző (második) kötetéről, a Függő- hídról írt kritikámban operatőrként jellemeztem őt, aki az álom apró mozaikkockáiból rakja össze a valóságot. Ez a filmszerű látásmód új könyvében is dominál, csak még élesebbé váltak benne a képek. Egyszerre jóleső és borzongató feszültség, izgalom vibrál szinte folyamatosan ebben az álom- és víziószerű lírai világban. Pontos és váratlan hasonlatok világítanak rá első olvasatra gondolatilag nehezen megközelíthetően a lélek egy- egy állapotára, helyzetére, hangulatára. Inkább tudatalattinkkal, az ösztönök sejtmélyi erőivel kerülhetünk igazán közel Filip verseihez, melyeknek üzenetét bár nem egyszer valós események indítják el benne, de mire a papírra kerül, rejtjellé kódolja át önmagát. (Már ha hiszünk az ilyesmibe. Én igen.) A titka talán abban van, hogy megpróbálja nyomon követni a tudati és tudatalatti áramlatokat s e kettőnek rendkívül finom összjá- tékát. Mindez egy - csak látszólagos - abszurd világot eredményez, amelyben maga az ember áll előttünk, gondolataira, félelmeire vetkőztetve: „És aludni estig, mikorra már / az utak a hóban elmerültek, / és megjön a vak költő, hogy / diktálja tovább végtelen versét. / Ahogy belép, azonnal kezdi, / de ma olyan gyorsan beszél, / hogy amit mond, alig tudom írni. / így, mikor megáll, a toliam tovább / száguld a papíron. A büszkeség / meglegyint: mintha én írnám egyedül / ezt a havazásban született verset." (Napló, részlet). A vak költő figurája régi ismerős - a Függőhídban így szerepel: „Fülünkbe súgja / emlékeit a vak. / S mintha múltja / végtelen erdejébe / most látó szemekkel / sétálna vissza: / elhajtja arca / elől a lombokat." (A vak) Itt még elvontabb formájában lép elénk - az új könyvben már testközelibb a jelenléte. De mindkét esetben központi jelentőségű, és, azt hiszem, benne ragadható meg talán a legpontosabban Filip Tamás lírai attitűdje. Egyfajta metamorfózisnak lehetünk szemtanúi, amelyben a civil ember költővé alakul át ennek a titokzatos, vak jósnak a személyében, aki valahonnan a tudatalattiból bújik elő, élesebben és többet 'lát', mert birtokában van már mindannak, amit a napok sodrában csak apránként tudunk megszerezni. Ez az átalakulás megtisztulás is egyben, mondhatni, kegyelmi állapotba torkoll, amelyben összefüggéseiben és egyszerre láthatjuk a dolgokat. Ilyenformán Filip annak az örökzöld véleménynek ad hangot, hogy személy szerint nem is ő írja a verset, hanem egyfajta őstudás nyilatkozik meg benne minden egyes alkalommal, saját egyéni életének szilánkjaiban tükröződve. Számomra rendkívül szimpatikus felfogás, amely nagyfokú vers 128
