Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Fried István: Kosztolányi Dezső és Garaczi László között (Bengi László tanulmánykötetéről)

mi) hagyomány (nyitott, törésektől sem mentes, de nem önkényes) elbeszéltségből fakadó hagyomá- nyozódásának gondolatát - kétségtelennek látszik, hogy vannak korlátái is annak, ahogy a történelem (vagy némely mozzanata) egy regényben - mint az emberi világtapasztalat eredendő történetiségét kifejező, ennek továbbadását biztosító «tényszerűség» - szétbontható és összerakható, vagyis át- értve újraalkothatón.

(Nyilván tanáros akadékoskodásnak könyvelhető el annak szóvátétele, hogy egy „kétségeket ébreszthet..." kezdetű gondolatsorba kissé váratlanul nyomul be egy „kétségtelennek látszik..." kezdetű tagmondat. Ám az is lehetséges, hogy a bizonytalanság és bizonyosság közötti lebeg(tet)és a je- lentés-elhalasztódást célozza meg.)

A - mit tagadjam? - önkényesen kiragadott, általam „jellegzetesnek" vélt elméleti fejtegetésekből föltehetőleg kitetszik a hermeneutikai képzettség, Gadamer és (magyar) applikálói nem csak pusztán szó- és fogalomkincsének „tovább"-applikálása, hanem az a törekvés is, hogy mind Kosztolányi, mind pedig a mai magyar próza (Bodor Ádám, Márton László, Térey János, Garaczi László és Darvasi László) egy-egy művének elemzéséről további, általánosabb, narratológiai vonatkozású következtetéseket lehessen levonni. Más szavakkal: olyan műfaj- és befogadáselméleti, retorikai és kritikatörténeti megállapításokra lehessen kifuttatni az analízist, amelyet az alkalmazott (irodalom)elméleti „iskola" lehetővé tesz, illetőleg, amelyek felől a vállalt (irodalom)elméleti „iskola" részben vagy egészében igazolódik. Ezt a talán rövidre zárt kijelentést (nem udvariasságból) enyhítendő, aképpen módosítanám a fentieket: a kötet tanulmányai egyfelől eleget tesznek a kötet címében leírt igénynek, azaz Az elbeszélés kihívása egyben egy narratológiai szisztéma(?) állandó próbáját vállalja. „Történeti" anyagon (Kosztolányi) és inkább a kritika „illetékességi" körébe tartozó műveken (amelyek bemutatása során a kritikai recepció szembesül egy narratológiai szoros olvasással), másfelől - és talán a H. Nagy Péter hangoztatta „önálló látásmód" itt érzékelhető igazán - a prózai epikus alkotásoknak és az elméletileg fölvértezett irodalomtörténész-kritikusnak a jelentéslehetőségek földerüléséért/földerítéséért „folyamatba tett" interakcióját kísérhetjük figyelemmel. A kétfelől érkező és a tanulmányokban egymásra reagáló előfeltételezések leginkább az elméleti (jellegű) exkurzusokban találkoznak, éppen nem kioltva, hanem „hitelesítve" egymást. A szöveg szerinti elemzést az egyik helyen például ez a mondat vezeti be: „Az elbeszélő helyzetének, kompetenciájának pontosabb körülhatárolása persze csak a narratív diszkurzus különböző formáinak, az elbeszélői perspektíválás változatainak részletes vizsgálatával lenne lehetséges". S itt nemcsak az általam messzemenően helyeselt feltételes mód teszi valóban „méltányos"-abbá az elméleti tézis kizárólagossá törekvését, hanem az, hogy a dolgozatokban (az efféle megszorításokat is igénybe véve) az „elmélet" nem burjánzik rá a szövegértelmezésre, hanem - volt róla szó - elvontabb-általánosabb kifejtés és helyenként igen finom szöveg- és szerkezetmagyarázat, továbbá retorikai olvasás egymással kölcsönviszonyba kerül. S ez vitathatatlanul roppant előny a Kosztolányi-művek elemzésekor. Hiszen egy idő óta állandósulni látszik a közmegegyezés az „érett" Kosztolányi novelláinak és az Esti Kornél-kötetnek hatástörténeti jelentőségét, valóban korszerű olvashatóságát, nemkülönben Kosztolányi nyelvfelfogását, az irodalom létmódjára vonatkozó utómodern nézeteit illetőleg. Napjaink irodalmi alkotásainak megítélését, főleg pedig értékelését talán nem elsősorban az irodalomtörténeti távlat természetes hiánya teheti kockázatosabbá, hanem a nem kevésbé természetes „helyzet", amit Bengi László Bodor-elemzésében a kritikai visszhangról talán a szükségesnél kissé hangosabban és némileg „álszerényebben" megállapít. „Ez a számvetés egyben rá fog mutatni azokra a pontokra, ahol a sokszor vitathatatlanul jelentős elemzések és esszék - véleményem szerint - nem gondolták következetesen végig fölvetett szempontjukat" (egyrészt erőteljes igenlés: „sokszor vitathatatlanul jelentős elemzések", ám ez a mondatfűzésben következetlenségbe fordul át, s így a mondat első fele egy picit őszintétlennek és fölöslegesnek hat), s a folytatás immár a saját pozicionáltságot határozza meg, az eddigi értelmezések „üres helyei" felé nyomul az értekező: „s így lehetőséget adnak számomra a szöveg szerveződésének, a mű világának olyasfajta megközelítésére, amely ha sok ponton ismételni kényszerült is a megelőző értelmezések vélekedéseit, új szempontokkal gazdagíthatja azokat" (95). Kötözködve: a következetlenségek ismétlésére és új szempontú gazdagítására vállalkozna Bengi László? Vagy a (túlzott) méltányosságnak, lovagiasságnak (?) is lehetnek a megfogalmazásban „hátulütői"? Valójában a szerző a kritikákat föltérképezve, fölleli azt a szempontot, amely valóban gazdagítja a Bodor-szakirodalmat, de amelynek mégis az a legfőbb hozadéka, hogy a mű narrációs stratégiájának eddig - kit tudja miért? - föl nem ismert módozataira hívja föl a figyelmet. Azaz korrigál egyben, a végig nem vitt szempontok végigvitelét kísérli meg. Míg a Kosztolá- nyi-elemzések kanonizált szövegek jelenleg kanonizált értelmezéseire építenek, a kortárs művek esetében ilyen írások nem állhatták Bengi rendelkezésére. Térey Jánosról szólva például éppen csak em125