Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Fried István: Kosztolányi Dezső és Garaczi László között (Bengi László tanulmánykötetéről)

líti Bodor Béla és Schein Gábor recenzióját, az igazán alapos kritikai fogadtatásban részesült Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regénye ürügyén inkább általánosságban említődnek az „elemzők", s a Márton-befogadás szituálási problémáira vetül fény. A Pompásan buszozunk meg A könnymutatványosok legendája értelmezése pedig mindenekelőtt és szinte kizárólag a művek szövegiségével, narrációs stratégiájával, történetbe ágyazottságával/ágyazhatóságával szembesít. Más kérdés, hogy jó filológus módjára Bengi László kicédulázza, „kipreparálja" az elemzendő szövegeket, s ennek következtében képes megvilágítani a művek belső utalásrendszerét, motivikus struktúráját, illetőleg a „nyelvi regiszterek keltette textuális mozgások"-at. Az Esti Kornél 18. fejezete, az Alfa és (a sokat elemzett) Caligula, az Egy asszony beszél, a Házi dolgozat, valamint a Boldogság értelmezése lényegében az Újraolvasó Kosztolányi-kötete nem kevésbé kiváló értekezései közé illeszkedik, a kanonikus Kosztolányi-kép egyes vonásait húzza markánsabbra. „A nyitott jelentésképzés lehetővé tétele, illetve a befogadó és a nyelv társalkotói szerepének fölértékelése hozta fordulat" egyes, a bemutatott írásokban is jelenlévő elemeiről hoz hírt. A följebb idézett jellemzőket keresi és leli meg különböző mértékben az öt Kosztolányi-tanulmány, s eszerint tartja joggal Bengi László a Tengerszem-kötet sikerültebb vagy kevésbé sikerült darabjainak a szóbanforgó műveket.

A kortárs művek értékelésekor (is) természetesen hasznosul az elméleti képzettség-olvasottság. Csakhogy ekkor (alakulóban lévén a „kánon") inkább fenyeget a veszély, hogy egy, a narratológiában kidolgozott (rosszabb esetben legföljebb „divatos") tézis szerint történik az elemzés, nempedig a szöveg, az elbeszélés kihívásaira válaszol az értekező. Bengi László igyekszik (talán ezért is) óvatosan fogalmazni, dicsérendő, hogy ritka nála a „vitathatatlan", a „kétségtelen", az „egyet kell értenünk..." (111). Nem hallgatja el, ám tapintatosan, „okadatolva" adja elő fenntartásait, utal a többnyire (még az egy „iskolán" belül is lehetséges) többféle értelmezési lehetőségre. Óvakodik attól, hogy lezárja az értelmezések sorát (ez Kosztolányi esetében sem volna sem a kutatás, sem kritikusi elfogadtatása szempontjából célszerű). Inkább - valóban - kiegészít, hományban maradt-hagyott részletekre derít fényt, az elbeszélés „kihívás"-jellegét hangsúlyozza. Nem kíván „teljes" műelemzésbe bocsátkozni, részint azért, hogy a kritikai recepcióra is reagálva, ennek a befogadási folyamatnak szerves részese lehessen, részint azért, mivel gondolkodás- és műtípusok, ennélfogva narratív stratégiák elemzésének lehetőségeivel kísérletezik, kevésbé irodalomtörténeti kijelentések és „levezetések" igazolásával. Ha nem elsietett ez az észrevételem, ebben általánosabb tendenciát vélek fölfedezni, amelynek képviselői az ifjabb kritikusi nemzedék közül kerülnek ki.

Hogy Bengi László ennél jóval számosabb kritikái közül éppen azokat tartotta fontosnak kötetbe gyűjteni, ezáltal „megörökíteni", melyek (részint olvasói, részint kritikusi nézetek szerint) talán a legpontosabban és a leglátványosabban jelzik a magyar prózai epika válaszútjait, a mitologizálódás és a történeti elbeszélés egymásból fakadó narrációs kétségeit, minősítik a szerző „saját kérdései"-t (hátlapszöveg). Azokat nevezetesen, amelyek a kortárs magyar regényírásnak öntematizációs eljárásaira vonatkoznak. S ezen keresztül mű és kritika, író és kritikus egymással párbeszédet kezdeményező magatartásformájában a jelen irodalmának létmódjára következtetnek. E kötet bizonyossága szerint érdeklődéssel, a megértés akarásával jóhiszeműen olvasó Bengi László résztvevője lesz írói és kritikusi beszédmódok kanonizálódásának. Anélkül, hogy hátat fordítana más beszédmódoknak. Remélhetőleg e tulajdonságát meg tudja őrizni.

Túlzás nélkül merem kijelenteni (a fentiek alapján), hogy színvonalas (első) kötetről van szó. lói képzett, megfontolt, határozott irodalom- és műelképzeléssel rendelkező kritikus-értekezőről. A hermeneutika magyar „iskolájá"-hoz tartozó szerző kötete (is) igazolja, hogy tehetséges-jeles kortárs szerzők tehetséges-jeles kritikus-irodalomtörténészeket képesek mozgósítani, s ez élő irodalom, irodalomelmélet és irodalomtörténet termékeny(ítő) összjátékát eredményezi. Bengi László kötete érdemes darabja ennek az elismeréssel illetendő irányzatnak. (Budapest, 2000, Fiatal írók Szövetsége)

126