Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Fried István: Kosztolányi Dezső és Garaczi László között (Bengi László tanulmánykötetéről)
Fried István Kosztolányi Dezső és Garaczi László között (Bengi László tanulmánykötetéről) A kötet szerzője lényegében védtelenül áll a remélt olvasók elé. Bár a kötet címe, Az elbeszélés kihívása, irodalomelméleti pozicionáltságot feltételez és sugall, ennek természete ezúttal teoretikus írásban nem körvonalazódik. Az eligazítónak szánt hátlap-szöveg, a hermeneutikus elkötelezettségű (még mindig) ifjú kritikus, H. Nagy Péter fogalmazásában általánosságokat ad („művek retorikai és poétikai érdekeltségű elemzésére vállalkozik"; „A méltányos interpretációk a legkorszerűbb elméleti és történeti megfontolások alkalmazása mellett fenntartják az önálló látásmódot feltételező, következetes kritikai nyelvhasználat működtetését is"). Mindezzel kapcsolatban - az „ajánlás" műfajában kötelezőnek hitt túlzásokat leszámítva („legkorszerűbb") - a kötet tüzetes végigolvasása után azt mondhatom: H. Nagy Péterrel nem először és feltehetőleg nem is utoljára egyetértek. (Mind az öt Kosztolá- nyi-elemzés meg mind az öt mai magyar irodalmi alkotást tárgyaló-bemutató kritika a szívesen olvasó, a történeti olvasást a jelen hatástörténetébe integráló „történő" olvasással összekötni kísérletező módszer egészében és legtöbb részletében, szempontrendszere és a filológiai vonatkozásokat sem mellőző szöveg-explikációja révén termékenynek, dialógus-képesnek bizonyul. A szerényebb alcímű Kosztolányi-értelmezések a kései pályaszakasz narrációs stratégiájának lehetőségeit és realizálódását törekszenek föltárni, míg az ennél látványosabb alcímű második kötetrész (Mítosz, identitás, történetiség) a jelenkori magyar prózai epika alapkérdéseivel foglalkozik: a történetmondás rehabilitálása, visszanyerése vagy (éppen ellenkezőleg) a cselekményesség, az önéletrajziság, a történeti tematikába ágya- zottság látszatának fölkeltése által teremtődő téridős kétségek fölerősítésének értelmezésére vállalkozik (a hátlapról nyert információ szerint) az 1976-os, budapesti születésű szerző. S bár Bengi László elméleti tájékozódásának irányát nem érzi szükségesnek önálló értekezésben kifejteni, részletezni, részint a névmutató alapján megismert hivatkozási gyakoriság (Szegedy-Maszák Mihály neve 11-szer, Kulcsár Szabó Ernőé 9-szer, Thomka Beátáé szintén 9-szer, Réz Pálé, mint a Kosz- tolányi-filológia érdemes személyiségéé 10-szer fordul elő a névmutatóval együtt 177 lapnyi terjedelmű könyvben, velük csak Márton László, aki egyébként egyszerre a kritika tárgya és hivatkozási forrás, valamint Martin Heidegger és Sigmund Freud vetekedhet), részint az írásokba rejtett, hol célkitűzésként artikulálódó, hol némileg önállósodó elméleti jellegű „exkurzusok” igazítanak el. Ilyenek például: „Minden ember benne áll egy hagyományban, akár tudatosítja ezt, akár nem. Nincs lehetőségünk kivonni, «kireflektálni» magunkat történetiségünkből. Ugyanez állítható a nyelvről is. Nyelv és gondolkodás/létmegértés egymásra utaltsága, elválaszthatatlansága akkor is fennáll, ha nem ismerjük föl". (17) Vajon a hirtelen kibukó többes szám első személy árulkodik? „...ha a műértés sokfélesége nem a szerzőn vagy a szövegen múlik, hanem az irodalom kiküszöbölhetetlen sajátossága, akkor lehetséges-e - s ha igen,.mennyiben - a jelentésképzés többirányultságának radikalizálásáról, az elgondolható értelmezések játékának nyitottabbá tételéről beszélni?" (28) „Könnyen belátható, hogy bármely irodalmi mű már megjelenése pillanatában sem indul «tiszta lappal», befogadását - az olvasói tapasztalat és a lehetséges elemzői attitűd tekintetében egyaránt - eleve meghatározza a recepciótörténeti folyamat «jelene»: az az alakzatrendszer, amely a kritikus - illetve az irodalomtörténész - számára «adódik» (vagyis az élő kérdések kijelölte értelmezési horizont), valamint amelyet a hatástörténeti tudat időbeliségére vonatkoztatott (bár nem időtlen) logikája lehetővé tesz" (117). És még egy, viszonylag terjedelmesebb idézet a tanulmánykötetben súllyal szereplő műfajtörténeti/elméleti megfontolások, nevezetesen: az úgynevezett történelmi regény „elvi" kérdéseiről szólva: „Kétségeket ébreszthet, hogy egy könyv keletkezése és az elbeszélésben kirajzolódó eseménysorok (explicit vagy kikövetkeztethető) időindexei közti távolság alapvetően tematikus mozzanata mércéjévé tehető a (szerencsés esetben poétikai érvényű) műfaji meghatározásnak. Ugyanakkor - ha elfogadjuk a (történel124
