Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Szekér Endre: Ezredvégi jelenetek (Végel László: Exterritórium)

„Ne lázadozz!" - írja egyszer. De ugyanakkor mégis ki kell mondani az igazságot. Hallgatni kellene, de felgyülemlenek benne a visszafojtott szavak. „Mutatványt" illene bemutatni a környező világ számára. Elkeseríti az, hogy a szavak politikusok szájában majdnem mindig hamisak, hazugok, jelentésüket eltorzítják. „Az írók feláldozták szavaikat a politikusok oltárán, ez rosszabb, mintha elnémulva és elnémítva szolgálták volna őket" - jegyzi meg Végei. Színházi produkcióhoz hasonlít egy-egy mindennapi jelenet. Hamis a szó, más érzés van mögötte, az igazságot legtöbbször el kellene hallgatni. Az író sokszor egyedül érzi magát, „teljesen kiközö- sítettnek", erkölcsi bizonytalanság marja: mit tegyen, mit mondjon. Többször idézi egyik hétköznapi pillanatát, amikor autóbusszal utazik munkahelyére, vagy jön haza. Olykor felmerül benne, hogy ott az autóbusz összeszorított emberei között: mit lehet elmondani. Vagy jobb hallgatnia? Az íróban gyakran felmerül az egyes ember vagy a közösség és a hatalom felelőssége. „Lőttek, mi csak visszalőttünk" - ismerős mondatát idézi. Máskor elbizonytalanodva „felesleges embernek" érzi magát. Vissza-visszatér az egyes ember és az író igazmondásának fontosságára. Gyakori az elsötétítés, a sötétség konkrét vagy jelképes ábrázolása. A bombázáskor kialudhat hosszú időre a villany, nyomasztó a sötétség. De a világ is mind jobban elsötétedik. S távoliak az európai városok fényei vagy a szeretett tenger ezerszínű villogása. A „senkiföldjén" érzi magát az író. Pedig mellette van Anikó és szeretett édesanyja. A „magányérzet" megsemmisíti benne az erőt. Többször a sztoikusokra gondol, mint Márai. Pl. Marcus Aureliusra. Ahogy Márai búcsúzik Európától, hasonlóképpen vesz búcsút Végei a szétbombázott hídtól, mely jelképpé vált, Balkán és Európa összekötő kapcsává. Önvizsgálatra készül az író: ki ő igazából, hova tartozik, kikkel vállal azonosságot, hol érzi otthon magát. S közben mindig felmerül a ten ger, és a tenger által formált jelkép, mint Márainál is: itt lenne jó megöregedni a tenger mellett, itt talán elviselhetőbb lenne az idő múlása. És a Pannon síkság? És szeretett faluja, közössége: a szenttamásiak? A hovatartozás, a kisebbségi sors, a magyarság is gyakran előkerül az „ezredvégi naplójegyzetekben",, amikor a határok bizonytalanná válnak, óriási embercsoportok, népek próbálnak jobb környezetbe, Európába menekülni. De sohasem tudja az író elfelejteni azt, hogy Újvidéken megretten valaki, mert magyarul beszél. Máskor meg „kimagyarázza magát", miért beszélt magyarul és nem szerbül. Minden elzárkózása ellenére olykor arról vall, hogy milyen jó lenne egy békés, nyugodt európai város kerthelységében üldögélni, kávét inni, eltűnődni, a távoli világ háborús gondjait is elfeledve. A felvillanó fény sem az igazi: inkább csak a háborús világ része, a fényszórók és a bombázások fénye. Pedig olykor a szépre is kellene gondolni: a tenger fényére, az Adriára. Végei László leggyakoribb szavait a kényszerű környezet, a háborús világ választja ki. A bombázás, az óvóhely, a szirénázás, a menekülés, az elsötétítés, a vonítás, a félelem stb. De olykor előkerül Márai kedvenc szava: „sértődöttség", szívesen használja az „igazság", a „lelkiismeret", a „száműzetés", a „végtelenség", a „szülőfalu" stb. szavakat. De a szörnyűséges történelmi helyzet miatt gyakran ír a „tömegsírokról". S tabu volt ez is, a magyar tömegsírok emlegetése. Amikor Márai Sándor hazamegy egyszer budai otthonába a Lánchídon keresztül, otthon megáll könyvespolca előtt, Tolsztoj Háború és békéjét érzi időszerűnek. Közben a második világháborúban a németek átlépték az osztrák határt. Végei László olykor hazájában elbizonytalanodva - hazavetődik, könyvei közt keresgél, egyszer pl. Pascalt találja meg, de közben az íróasztala előtti ablakon belátszik a belügy épülete, mely bombázáskor veszélyt jelent. Magányosságát sohasem felejti: „Nem tartozol a nemzetbe, most pedig azé a szó. Magadra maradtál, a saját személyed a legelső gondod." Mindig vall a tehetetlenség-érzésről, munkájáról, az írás szeretetéről, az értelmiségi sorsról, az értékek válságáról, a hozzá hűtlen lett szavakról, mint Babits Jónása. Hosszabban vall Camus Pestiséről, a vesztegzárban élőkről és a tanulságról: a polgárok gondolkodásra kényszerülnek.

„Ezredvégi" naplójegyzetek, „ezredvégi" jelenetek, „ezredvégi" feljegyzések, ezek Végei László könyve, a félelmetes „exterritoriális" világa, a balkáni háborúkkal, a NATO-bombázással, az el-nem-felejthető tömegsírokkal, melyben a különböző nemzetek áldozatait földelték el. Izzó láva az egész terület, izzó nacionalizmus forr a térség lakóiban, egymást fenyegetve, a másiktól félve, mindent elhallgatva. Végei László folyamatosan beszámol a félelmetesen színpompás égről, a „tarka lángoszlopokról", a föld rengéséről, a kiszolgáltatott és óvóhelyekre menekülő kisemberekről. Ezt érdemeltük? Miért? - kérdezik folyton. A szerb nacionalizmus sokáig megszédíti a Balkánt s a félvilágot. A győzelmi mámor félelmetes ereje elhallgattatja a lakosság egy részét. Édeskés hazafias dalokat hallanak, nagy „ünnepségeket" szerveznek. De a NATO- bombázás új korszakot nyit, a koszovói tömegsírok híre terjed, a polgárok óvóhelyre menekül122