Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Szekér Endre: Ezredvégi jelenetek (Végel László: Exterritórium)
Szekér Endre Ezredvégi jelenetek Végei László: Exterritórium „Garren Péter a nevem, író vagyok. Európában születtem, tehát hős vagyok. A tiszta igazat akarom itt felírni." (Márai Sándor) Végei László vajdasági magyar író egy végzetes kor, az ezredvég fordulóján tárja elénk naplószerű, vallomásos jegyzeteit Exterritórium címmel. Ez a cím nagyon sokat árul el: az író, aki nem „hőse" a történelmi eseményeknek, hanem csak „részese", „elszenvedője": „exterritoriális" azaz területenkívüliség állapotában él. A Vajdaságban, a Balkánon a NATO bombázások közepette különleges kiszolgáltatottságban élnek a különböző nemzetiségű emberek, itt rakéták villognak, óvóhelyre menekülnek, tankok taposnak, győzelem-mámorban vagy félelem-szorításban élnek a rettenetes nacionalizmus felfokozott körülményei közepette. Mint a naplóírók, így Végei László is a maga kiszolgáltatottságában, vállalt értelmiségi - író szerepében keresi önmagát, bemutatja a maga és sorstársai életét. A mottóként idézett Márai Sándor idézet kétszeresen indokolt. Egyrészt azért, mert az író maga is hivatkozik Máraira - a légiriadók közben -: „minden kisebbségi író ősapjára", aki a megsemmisülő világgal szemben a „jó gazda" példáját fogalmazta meg: Kassát elvesztve „idegen" volt Budapesten és a nagyvilágban, ő mindig vállalta a maga idegenségét, s naplóiban mindig a benső világra irányította a figyelmet - a külső történések helyett. Másrészt pedig azért fontos a Márai-mottó és a Máraira való utalás, mert Végei László tudatosan vagy önkéntelen Márai gondolataival rokon véleményt alkot sokmindenről. A politikai hatalom eltorzuló kelet-európai világától menekült a nyugati száműzetésbe Márai Sándor az anyanyelvet őrizve, a polgárság alkonyát látva, a diplomácia sokszor hamis megegyezéseit tapasztalva. Végei is többször utal a polgárok sorsára, a menekülés esetleges lehetőségeire, a politikusok „ügyétől" való elzárkózásra, a nagyhatalmak „színjátékaira", az írók felelősségére stb. S ezek „összecsengenek" Márai Sándor vallomásaival. A diktátor „hangjáról", félelmetes szónoklatairól Márai hosszabban ír a Sértődöttek A hang című munkájában, mely beleszól a zenébe, „parancsplóan és fölényesen" „mintha azt mondaná Schubertnek: 'Kuss.'" Végei is észreveszi „az apokaliptikus" hangnemet, „a világkatasztrófa" közelségét, a harmadik világháború veszélyét, Milosevic vagy Clinton szavait. Márai egyhelyütt azt írta Krúdyval és Szindbáddal azonosulva: „Mint író és úriember, az ellenzékkel tartott, nem annyira meggyőződésből, mint inkább jóízlésből, híven családja hagyományaihoz." Az író nem felejtette el Márai figyelmeztetését, hogy ha egy író pártba lép, politizál, elveszti súlyát, tekintélyét. Végei László naplójegyzeteiben bár rengeteg félelmetes, történelmi jelentőségű eseményt örökít meg (pl. a NATO bombázást), Máraihoz híven keresi önmagát, írói magatartását, mindennapos benső vívódását ábrázolja. A könyv első oldalán vall már a félelemről, maguk megmentéséről, majd az anyanyelvbe „begubózásról", a „lehetetlen fogságáról", az idő múlásáról, a Godot-ra várásról, az Európa-szeretetről, a polgárok elbizonytalanodásáról, a menekülésről, az elzárkózásról, a „függönybehúzás" szükségességéről, az örökös szorongásról - mint Kierkegaard műveiben -, a hallgatásra kényszerülésről stb. Végei így vall: „Tartós félelemmel élni, ez azt jelentette, hogy mindent láttál, de hallgattál, a reménytelenség okán. Mindez, persze, szégyenérzetet idéz elő benned, szüntelen lelki tusát. Hol az egyik erő kerekedett felül, hol a másik. A félelem szülte a befelé fordulást, a benső világba való menekülést, az élet esztétizálásét, az egyedüli esztétizá- lást, amelynek vajmi kevés hitele maradt még." S így folytatja: később váratlanul „kibuggyant belőled az igazság", külösen „megmámorosodva", bátran, olykor gyöngeségbe hullva, amikor az ellenséges szempárban meglátta a félelmesen felévillanó fényt. 121
