Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - G. Kiss Valéria: A holtakkal terített végesség felé (Szilágyi István: Hollóidő)
Nemcsak a regény meséje, hanem a cselekménymenet ritmusa is összerendezi a vertikális metszetekben rétegződő elemeket. A történet időfolyamának követése olykor lassú tempójú, és ez széles spektrumban, aprólékos bemutatással és változatos szövegfajtákkal állomásokat iktat be (álom-, képzelgés - leírások, prédikációk, zsoltár citátumok, önálló novellává koncentrálódó egyéni történetek és tevékenység-leírások; mikro-részletezésű előadásban bemutatott cselekmény-egységek). Máskor viszont a tempó felgyorsul, nagyobb időszelet áttekintése válik szükségessé (ilyenkor visszatér az alapmese, illetve összegző funkciójú szövegek lépnek be, mint pl. a levél vagy az - egyébként kevéssé szervesülő - harci jelenetek). A tempóváltások annak a függvényében történnek, hogy az eszmélkedés- ben lényeges vagy kevésbé lényeges motivációk feldolgozása megy-e végbe. A folyamat másik rendezőelve az év leforgásában az élet vallási-mitológiai rendje. A történetben a szereplők rá-ráhangolódnak a kitüntetett ünnepek atmoszférájára és magyarázataira, mintegy irányadó példát nyernek a mítoszból (akár a megerősítés, akár a vele szembeni meg- szégyenülés révén), hogy aztán visszatérjenek a helyzetük kényszerű életvezetési formáihoz. Ebben az összefüggésben a regény legáltalánosabb világalkotó szabálya a történelemhez és a mitológiához igazodik. A mágikus tárgyak, a metaforaként funkcionáló elemek hálózata szerves tartozéka a történetnek, a világkép és a kultúra elidegeníthetetlen része, az önvédelem titkos nyelve, egyúttal a Szilágyinál megszokott határátlépések kódrendszere is. Végül is tehát az elbeszélés technikai demonstrációjának is tekinthető a Hollóidő. A regény szimultán technikájú elbeszélése teljességben kívánja újrateremteni a világot, ezzel zsúfolttá, erősen megterheltté teszi a szöveget, és fáradalmassá az olvasást annak ellenében, hogy illúziója és gazdagsága élménnyel jutalmazza meg a befogadót. A regény figuraalkotása azért érdemel külön figyelmet, mert önmagában is polifóniát eredményez. Egy-egy szereplő világlátása és ezek reflektáltsága az elbeszélők révén az attitűdök kombinációját vonatkoztatja a történetre. Ugyanakkor önálló jellem- és gondolkodási minták is megképződnek, és ezek a deák és az olvasó szempontjából dialogizálnak egymással, miközben a csoportosan kezelt szereplők (fiúk, asszonyok), vagy voltaképpen periférikus más alakok (vojvoda, Orucs emin, Bajna úr stb.) relációjában azzal érvényesülnek, hogy mértéket szabnak. Fortuna Illés már névmágiájával is ambivalens viselkedési normákat egyesít. Megidézi az öreg varázslót, Fortunatust a maga mindentudásával és azzal, hogy úgy él a környezete tudatában, mint akinek „hatalma van a többiek felett", és jelenlétében roskadtnak érzi magát mindenki. A görög mitológiai alak, Tühké férfi-másaként a jóslás képességét hordozza, a veszedelmek sejtése és előjelzése is az ő feladata, ugyanakkor a Fortuna név szeszélyes kiszámíthatatlanságot társít hozzá, és állhatatlanságban is meghatározza. És természetesen Illés próféta mitológiájából is részesül, ahogy képességeit és tanításait átörökíti a deákra, a fiúkra. A névmágia a szereplő cselekvéseiben igazolódik, de a modell megalkotásában az ambivalencia az adott szituációban az eredendőnek tételezett irányultság, a radikalizmus esélytelenségéből származik. Tragikus beállítása azzal valósul meg, hogy miközben a felelősség-vállalás erényét gyakoroltatja vele az elbeszélés, ezt példázza általa, és fölkészültséggel, karizmával alkalmassá teszi arra, hogy mestere legyen a közösségének, ellehetetleníti a helyzetét. Sem mindent mérlegelő, kételkedő intellektusa (hol eretnek, hol a hit kíméletlen apostola), sem szabad szelleme nincs harmóniában annak a világnak a viszonyaival, amelyben él. Választásra kényszerül, és az elérhető, optimális krízis-megoldási kísérletének kudarca épp szkepszisében és a közösség képviseletében vállalt kényszerű szerepében csúfolja meg. A rossz választás (a haramiák fölhasználása a pap megmentésére) nemcsak eleve kudarcra ítélt, utolsó, kétségbeesett próbálkozásként hat, hanem egyúttal etikai csőd is. A történetben egy irányba, az abszurd tehetetlenség fölismerésének irányába mutatnak, és szimbolikussá válnak a mester cselekvései (a viták, a titokzatos kóborlások, az éjszakában a tornácon ácsorgás, az elzárkózás, az ordítás, még az is, hogy sohasem gyújt be a kamrájában, vagy hogy úgy olvas állva az ablaknál, hogy lapozgat, mintha 116
