Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - G. Kiss Valéria: A holtakkal terített végesség felé (Szilágyi István: Hollóidő)
II. A Hollóidő - a maga realista és mágikus szemlélete szerint - az individuális élet és a közösség történeti idejének jelenségeit magyarázza tehát. Fikciójának totalitást képző elemei egy időben (a magyar történelem Mohács utáni periódusa) és térben (déli, keleti leszakadt országrész) meghatározott, ugyanakkor emblematikus alaphelyzet körül szerveződnek. Akár a történelmi regényekhez is illő módon, körültekintő alapossággal, kulturálisan is dokumentált szituáció körvonalazódik a történetben, de ez konnotációival végül is történelmi miniatúrának bizonyul, amelynek hitelessége alárendelődik önmagán túlmutató funkciójának, a fizikai és életbiztonság megszűnése jelölésének. Ez a Szilágyi István elbeszélő módjával nyelvileg is harmonizáló közeg a történeti szituálással és az elbeszélést uraló, fölérendelt nézőponttal, valamint a retrospekcióval distanciába kerül, vizsgálatakor nemcsak a történelmi erőkre és összefüggésekre nyílik rálátás, hanem az egyéni történet és akár a művészi törekvések kontrolálása is lehetségessé válik. Bár a regény az alaphelyzetében és a történetben mintegy az allegorizálás képi síkját teremti meg, és ezzel az olvasót arra csábítja, hogy az értelmezést közvetlenül a szerző gondjaira és körülményeire vezesse vissza, szerencsére a kép gondolati jelölését a szöveg elbizonytalanítja, végteleníti, így inkább a megalkotottságra irányítja a figyelmet. (így vélhetően nem jár úgy a szerző, mint az Új Zrínyiásszal Mikszáth, aki magyarázó jegyzetekben feleltette meg a figurákat saját kortársaival, aztán önironikusan kommentálta ezt azzal, hogy az idő és az aktualitások múltával majd minden új kiadásnak a jegyzetek gyarapodásával és azzal a veszéllyel kell járnia, hogy végül megeszik a jegyzetek - vagy az egerek - magát a regényt.) Az eseményeket metonimikusan összekötő mese haladása nem lineáris, és oksági rendje csak a könyv egészéből és főként logikai következtetésekkel bontakozik ki. A töredékességet és megszakítottságot az elbeszélő rekonstrukciós és értelmező igyekezete eredményezi. Az újraélés, újrateremtés során részletező, aprólékos kifejtésben számtalan magyarázó szerepű összefüggés, motívum, történet rétegződik az alapmesére, és ez többféle értelmezést is lehetővé tesz. Olvashatjuk a regényt egy szabadítás-történet és egy Kánaán-Ithaka nélküli exodus elbeszélés ok-okozati összefüggésében. Ezzel redakciós eljáráshoz jutunk, amely az ószövetségi mintát felhívó szerepű történelmi parabolára írja át, és anakronizmusával a léthelyzet abszurditását állítja. De ha a két könyv nézőpontváltással elkülönített világai kerülnek előtérbe, akkor az egymást váltó generációk nemzedékké szerveződése válik szervező témává, illetve a nemzedékek egymással és önmagukon belüli bonyolult viszonyrendszerei, a hagyományok vállalása, elutasítása, újraértelmezése tárul föl tanulmány-jelleggel egy leszármazás-történet keretei között. Egyúttal a körülmények kihívásaira adott válaszok morális összefüggései a praxissal szembesítve elbizonytalanítják a föltételezett etikai kánont. Az elbeszélést alkotó sokféle szövegfajta és eljárás (motivikus előjelzések, múltidézések, meditációk, belső monológok és dialógusok; valamint a cselekménymenet fordulatai és a szöveg töredékessége stb.) titok-szerkezetet hoz létre, a történetérdekességet tartja fenn, és a krimi izgalmába vonhatja be az olvasót, a mozaikok összerakásának feladatát róhatja rá. Továbbá az elbeszélés a narrátorok tudatmozgásának követésével lélektani és szellemi fejlődés-folyamatok történetét is kínálja. E beszédmód technikai kidolgozottsága a Hollóidőt a Kő hull és az Agancsbozót hagyományaihoz köti, és itt vezérszólammá teszi. Az első könyv narrációja a megkülönböztetett pozíciójú deák, az írástudó belső küzdelmeit és a környezetéhez való viszonyait, azok modulációit demonstrálja és kontrollálja a függő beszéddel. A második könyv annak ellenére, hogy kikövetkeztethetően (de csak így) meghatározható személy az elbeszélője, a mi-tudat általánosításában kezeli ugyanazt a voltaképpeni tárgyat, az eszmélkedést. 115
