Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - G. Kiss Valéria: A holtakkal terített végesség felé (Szilágyi István: Hollóidő)

gés abszurditásában, és (az első, a teológiai jegyzeteket is hozzászámítva) transzcendens elhagyatottságban. Bár a vita-citátumokban és a deák elmélkedéseiben a regény törekszik arra, hogy ezt az ellen-szólamot tárgyszerűen kezelje, úgy ennek a pozícióját is az együttélési kényszer referenciájában jelöli ki, mégis az elnyomottak nézőpontját tünteti ki. Úgy annyira, hogy az ellen-szólam nemcsak a leírt vitákban artikulálódik (sőt azok inkább a felismert fondorlatok kijátszására, a rájuk adott autentikus válaszokra irányulnak), hanem magában a történetben (mint gyakorlati tapasztalatban) mutatkozik meg. Továbbá az indító szituáció is demonstrálja, hogy aztán az ellen-szólam már önmaga indokolja, magyarázza is a kiprovokált válaszlépéseket. A mesterek vitáiból az elnyomó hatalom mibenlétéről megőriz a deák emlékezete axiomatikus leegyszerűsítésű definíciót, amit az elbeszélés előfeltevésekkel, félelmekkel, a tapasztalatok tömegével és a nagypolitika érdekharcaira való utalással támaszt alá. így áll össze az a hatalom-kép, amely az egész közösség sajátja: hogy az elnyomó megfélemlítésben tartja fenn magát, és csak a bizonytalanság tudja kikezdeni. („Na meg aki uralkodni akar, nem titok, a népek kémleltetéséről sohase tud lemondani. ...ez a reveki népség mára már ahhoz ragaszkodik, amiben él. Rég nem a vojvoda katonáitól rettegnek, hanem attól, nehogy történjék az érdekükben valami. Csakhogy ezt a barbár nem hiszi el. Képtelen fölfogni, hogy ellene ne készüljön soha semmi zajdulás. Hogy ezek őt valóban ily jámborul tűrjék országolni maguk fölött. • • •Úgy véli, a reveki gyaur kutyák hunyászkodása csupa álnok szemforgatás, mellyel rebelliós készülődésüket leplezik, mire még tovább fokozza az utánunk való leselkedtetést.") A két mester vitáiból az alá-, fölérendeltek közötti történelmi kiengesztelődés esélyének mérlegelését is lejegyzi a deák azzal a következtetéssel, hogy ezt egyfelől a hatalomféltés, másfelől a (szintén karakterisztikusnak ítélt) kevélység törvényszerűen elbuktatja. Tehát marad a kárhozat „a fő emberek tehetetlensége" miatt. A kárhozatban pedig „jobb egy görbe megállapodás a reveki harangláb tövében, mint oly igazságtevés, melyre máshol, mások ütöttek pecsétet". A deák, azaz a krónikás írástudó olvasatában, a viták és a történet maga számára tapasztalattá átírható haszna a kóborlás, lappangás stratégiája, amellyel közreműködhet az élet fenntartásában, illetve az értékek óvása és mentése - a fiúkat illetően.

A regény két szólamát közös (történeti keretbe is) fogja a cím-metafora, a Hollóidő, a rontó idő. Háborúra, halálra utaló mitológiai denotációját a szöveg zárójeles betoldásai vonatkoztatják a történetre. („Hogy lesz ezután? Holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét? Avagy hollóvá lesz az idő? Hollóidő?") Azzal pedig, hogy a fikcióban a híres Hartmann Schedel-féle Világkrónika mint motívum a maga szerencsés népeket reprezentáló, soktor- nyú városaival szimbolikusan kiegészíti az idő-fátumot, egyúttal ellentételezi is a reveki kisvilágot, és a regény-történetet a nagyvilágra nyitja meg. A Világkrónika maga is összeköti a szólamokat, egyfelől a jobb életlehetőségeket adja hírül a szabadságuktól megfosztott revekieknek, másfelől olyan értéket képvisel a barbár környezetében, ami paradox módon emberi életekkel is mérhető akár. A regény írás-imitációjában pedig mágikus modellé válik, a krónikás lejegyzések értelmét hitelesíti. Ugyanakkor a tudós Lukács úr tékájában fölhalmozott könyvek kulturális tapasztalatait szembesíti az elbeszélő deák a vajá- kos, látó asszonyra, Hódy Ágóra is mágikusan átvitt vízióban a történeti szituáció „valóságával", és ez a valóság önmagában is az értelem cáfolata. Az ő kontraszt miatti kétség- beesése Ágóban hisztérikus, extatikus őrületté fajul, és rávetül a kultúra egészére. A megváltott emberiség véres történelme sérti az embert, sérti a Megváltót. A regény-szöveg variációkkal többször is megismételt jelenetében Ágó a Jézus-kép előtt áll, látomásában a könyvekből kirajzó betűk Jézus sebét lepik el.

114