Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - G. Kiss Valéria: A holtakkal terített végesség felé (Szilágyi István: Hollóidő)
a történetben. A templom közvetít a világértelmezések között, és „helyt ad" mindkét mester működésének. A közösség szimbóluma, és ahogy az egybeforrt pogány-keresztény időjelzések szakaszolják az életet és a cselekményt, a rutinszerű ritmust benne a deák beharangozásai jelentik. Ezek persze jelenthetnék a vész előjelzését is, riadóztathatnának, ha a „jámborok" és a deák nem különülnének el a kölcsönös bizalmatlanságban és értetlenségben. Csak Hódy Agó sejtéseiben visszhangzik a deák vészjelzése („ - Elviszed, deák? A harangot... - hallja Hódy Agó hangját valahogy messziről. - A harangot? Hova vinném, Agó? És miért? - Hogy még harangozzanak vele.") Máté krónikájában az igazán érintettek, a fiúk még a romtemplom-koponyahalom vízió és a körülötte mindent fölforgató vihar allegorikus jelenetét sem értik meg, bár még természetesen épül be rémisztő misztériuma számukra is az események racionális síkjába. Az olvasó azonban már tudhatja, hogy a történetben a romos templom, majd később a hallucinációkban megelevenedő „romlott malom" is az elhagyott közösség bekövetkezett pusztulását szimbolizálja. De azzal, hogy a cselekmény szerint a fiúk a határban lappangtak, hogy kirekesztették magukat a közösségből, mintha a közös kódot is elvesztették volna. Ezt a felfogást az is támogatja, hogy a történetnek éppen ezen a pontján marad el és határolódik el a deák a fiúktól, és marad egyedül a rémséges álmainak megvalósulásával kísértő jelenetben, és csak a kenyérrel szelídített táltos-lova, Páva őrzi a templom bejáratát. A táltos ló és a hozzá csatlakozó névmágia pedig megenged - bár ironikusan - valamiféle metafizikai kiengesztelődést, hiszen a páva a hiúság mellett arra is utal, hogy vére elűzi a démonokat. „A revekiek viselt dolgai" témához rendezett vita-leírásban az elnyomottak énképét és az elnyomottakról beszélők attitűdjét tanulmányozhatja a deák egyszerre. Mindkét összefüggés szemléleti velejárója a „krónikás jajveszékelés", „a panaszos hangú jeremiád". („A népek jámborabbja, aki a betűvetést sem tanulhatta meg, és életében sem hallott krónikás éneket, mihelyt egy römpöly bort megiszik, bár semmi sorstudása, mégis, lám, mégis a maga állapotán olyképpen borong, mintha siralmas énekekből olvasná életét. Akkor is, ha ideje javát vígságban tölti, eldévajkodja, és ezernyi ravasz praktikával sikerül gondjai fölébe kerülnie. Nos hol és ki tanulja ezt, kitől? Az írástudó a jámbortól, avagy mégis az írástudótól a nép?") E karakterisztikus önsajnálatot is örökíti tehát a deák a lejegyzésében, mert az a nyomorító hatalom alatt nyögő közösségre vonatkozik, bár ezzel tudatosan egymásnak ellentmondó értelmezéseket tesz lehetővé. De akár „kárhozatos áfium"-nak tekinti az önsajnálatot, és elhatárolódik tőle, akár „figyelmeztetés és riadóztatás"-ként fogja föl a tragikum érzékelését és fölpanaszolását, írása vitathatatlan nyoma annak is, hogy az írástudó igyekszik megismerni a közössége félelmeinek okait, így végül is a történelmi körülmények elemzésének kényszerét hagyományozza. A deák szorgoskodása révén rögzítődik az a magatartási modell, amellyel a megmaradást ösztönösen gyakorolják a revekiek. Naiv bölcsességük („csak rosszabb ne legyen") meghunyászkodást parancsol, de agyafúrtan önvédelemre is fordítható. Ezt Lukács pap meggyőződéssel hitelesíti az útmutatásaiban Pál apostol tekintélyére hivatkozva pontos textussal: „Bölcsen viseljétek magatokat a kívülállók irányában, a jó alkalmatosságot áron is megváltván". Az első rész keretfunkciójában a záró lejegyzések és a második rész krónikája azonban egybehangzóan és egymástól független tapasztalattal bizonyítják, hogy az önmagában is bonyolultnak tűnő reveki világ, valamint a fiúk körülményei csak illusztrálják és imitálják a maguk kisszerű viszonyaival és a rajtuk gyakorló hatalom leplezetlen, pőre játékaival a Reveken túli nagybani érdekharcokat. A fennálló állapotok elviselhetősége pedig azok függvényében változik, és ha valaki létfeltételeinek szabott korlátáit áthágja, cselekedete akár a teljes közösség felszámolását maga után vonhatja. Az írás mindenképpen tanúságtétel, az írástudó nem tehet mást, ha közösségének szenvedését látja, legalább fölerősíti a lejegyzéssel a panaszt abban a meggyőződésben, hogy „Ha ütnek, ordíts legalább. Ha elfutnál, az sem nagyobb gyalázat, mint az, ha néma maradsz. ...Ha némán eltűröd, hogy nyomorgassanak, ezzel annak 112
