Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - G. Kiss Valéria: A holtakkal terített végesség felé (Szilágyi István: Hollóidő)
emlegetett. Az, amikor sok bort megivott, biztos kegyelmed is emlékszik rá, mit kiabált olyankor: Akarj a-é Isten a bűnt? Ugye mindig ezt kérdezte az az ember, Péri Sámuel? Na, amikor kegyelmed erre meg tud felelni, szóljon"- mondja a várúr is az őt feddő papjának.) Mielőtt azonban a regény krízis-szituációját mérlegelve a geszták vagy az epopeiák perspektíváját nyitnánk meg a mű olvasási módjaként, mert a fikció tárgya, monumentalitása és világképe akár meg is engedné, hogy a regényformát frazémaként fogjuk fel, a csú- fondáros elbeszélő megakadályozza törekvésünket. Az idővel való birkózás (korábbi szerzői nyilatkozatból idézve a kifejezést) önreflexív narrációt eredményezett eddig is Szilágyi István pályáján, az elbeszélés poétikai problémája a Kő hull apadó kútba óta az elbeszélés részévé vált. A Hollóidőben azonban az elbeszélés performatív, teremtő funkciója legalábbis egyenrangúvá válik a referenciálissal. Az olvasási tapasztalatunk szerint ugyanis a könyv egésze egy nemzedéki váltásban, a túlélési stratégiák elméleti és gyakorlati kísérleteiben egy régió közösségi viszonyainak analízisét hozza létre, így kockáztatja a partikularitást, a periférikusságot. Ugyanakkor a teljességre is számot tart, a regény világát fizikai és metafizikai viszonyaival együtt kell rekonstruálnunk. Az elbeszélés mindegyre a bibliai szövegek beszédmódjára emlékeztet azokon a helyeken, ahol az eseményekről szerzett információk elvileg nem volnának képesek racionális logikai rendbe illeszkedni vagy megbékélni a tapasztalattal, ilyenkor a narrátor áthidalja a megértés akadályait. „Na de egy a való, és más a szó. Bár úgy vélnénk, inkább a való teszi a szót, olykor mégis mintha a szó szülné a valót." Az idézett mondat egy olyan szöveghelyet jelöl meg, ahol az elbeszélő zavartalanul egyeztetni tudja az esemény ismert elemeit és az oksági viszonyokba kevésbé rendezhető mozzanatait a róla való beszéd új beállításával, mert szemléletének racionális rendjével még természetesen megférnek az irracionális jelenségek, így már a befogadónak sem okoz gondot a világok közötti átjárás. Egyszerre két hagyományhoz is kapcsolhatjuk közvetlenül a regény szempontváltás miatt kétosztatúnak minősíthető szövegvilágát. Egyrészt Fortunatusról és fiairól szóló, ismeretlen szerzőjű középkori história (ami a 16. században népkönyvben, a 19.-ben ponyván is terjedt mint varázsmese) szövegváltozataként foghatjuk föl a Hollóidőt. Különösen, ha annak Dekker-féle földolgozását (The Pleasant Comedy of Old Fortunatus, London, 1600.) és annak változatait lehetne előzménynek tekinteni. Ezek már nem arra helyezik' a hangsúlyt, hogy melyik generáció hogyan él az életsegítő misztériummal, varázseszközökkel, sokkal inkább az emberért vívott harcot állítják a középpontba, a vak Fortuna hatalmát reprezentálják, és az Erény allegorikus szerepét vizsgálják. Szilágyi regényében az első könyv Fortuna Illés titokzatos figurája köré szervezi a cselekményt, míg a második tanítványainak sorsát követi. Másrészt az Ószövetség és az Újszövetség vitája visszhangzik a regényben. Az első könyv ben Illés mester a kard embere, az ellenséges hatalommal szembeni aktív ellenállást példázza, míg Lukács pap a szelíd, békeszerző alkalmazkodást. A második könyv a lineáris időben az előző után következő új generáció küzdelmét mutatja a vita téziseivel. Az eltérő hagyományok találkozási pontja a generációváltás ideje egyfajta krízis- helyzetben, történelmileg specifikus meghatározottságok közepette. Ez a determinációk megismerésére, föltárására kínál alkalmat, és ebből az ösztönzésből is származhat a szövegrészek titok-kereső irányultsága. Ugyanakkor a szituáció a magatartási minták, normák és a szemléletváltó új törekvések egyeztetésének kísérletét is megindítja, ami pedig azzal az eljárással valósul meg, hogy az elbeszélésmenetben számtalan vita-jellegű vagy reflektáló, értelmező szerepű szövegváltozat térít ki a lineáris előrehaladásból, és az egész narrációt a mintákra és normákra vonatkozó, bonyolult utalás-hálózat szövi át. Az elbeszélés „idővel való birkózása" a Hollóidő élőbeszéd - írás imitációjában is észlelhető. A regénybeli megszólalások izolált és ellenőrizhetetlen értelmezéseknek kitett „világokat" teremtenek, hiába motiválja a megnyilvánulásokat az a gyakran deklarált törekvés, hogy „oktalan, megméretlen szó" a beszédben lehetőleg ne forduljon elő. Mindegyikben 109
