Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - G. Kiss Valéria: A holtakkal terített végesség felé (Szilágyi István: Hollóidő)

az adott világról való tudás összegződik, és létérdekké válik a történelmi szituációban a kommunikáció. A célelvűen és a krízis megoldása érdekében megszervezett tudások azonban a megszólalók intenciói ellenére sem tudnak érdemben dialógusba lépni egymással. Még akkor sem, amikor ezt elemi szükség követelné, akkor is csak gyanakvásokban, feltételezésekben, legjobb esetben is utólagos, már hasznavehetetlen ráismerésekben vesznek el. Ennek a kudarca is sújtja a történetet, nem elég, hogy maga a cselekmény tragikumba torkollik. Ráadásul a regényben az élőbeszéd és annak krónikás átfordítása írásba nemcsak az elbeszélés módjának, hanem a hagyományozásnak is az eszköze. És mindkét forma mindkét funkciójában változó eredményességgel működik (a babitsi „ha holtakat nem riaszt, mit ér a trombitaszó" kontextusban), de működik, és hangsúlyozottan a regény referenciájának függvényében.

Emblematikusan, akár az irodalom funkcióját is mérlegeli ily módon a regény egyik összefüggése, a beszéd és az írás értelmének vizsgálata, miközben a történetben a közvetítés - egyébként magától értetődőnek, természetesnek tételezett, az adott viszonyok között azonban problematikusnak bizonyuló - feladatkörét is kísérletnek teszi ki. A fikcióban a szereplők, vagyis az írástudók (itt: a közösség mérvadó vezetői) és a „jámborok" (itt: vezetettek) közötti gyanakvással, kifejtetlenséggel fékezett „kommunikáció" akadályozza, ellehetetleníti a helyzetben való tájékozódást. Például a kiválasztott, vátesz szerepkörben játszó Tentás deák szóló képességeivel, ravaszul fölhasznált intellektuális fölényével kimenti ugyan az öreg papot a fogságból, de végül is nem képes a közösség megmentésére fölhasználni, mert mesterével nem tud, nem akar beszélni róla, így Fortuna Illés radikális, és szintén titokban kérésztülvitt, ám félresikerült megoldása megsemmisíti eredményeit. Vagy máshol a deák fájdalommal ismeri fel kudarcát, amikor szavaival hiába próbálja a rabság ideje alatt lelkében is megnyomorított tudós Lukács papot visszatéríteni megbomlott tudatállapotából: „Ennyit ér az én boszorkányos, kantaíros tudományom; rugdalt elméjébe a tehetetlen keserűség: ugye? ugye? ugyeugyeugye? - hát ennyit ér." A regényben demonstrált kommunikációs zavar vagy képtelenség más helyeken a léthelyzetet meghatározó félelmet jelöli és magyarázza. (Az együgyű mindenes asszony, Baga Rózái szertelen, lármázó, a mindennapi tevékenységek és gondok körül forgó, gyakran értelmezhetetlen beszédét az erős, bűbájoló, vajákos Hódy Agó is minősíti: „örökké mond, mert hallgatni fél".)

Ugyanakkor a könyvben nem elhanyagolható ellenállításként olvashatók azok a szövegrészek, amelyek a beszéd közösségi érvényességét, aktuálisan és közvetlenül tapasztalható hatását is bizonyítják. Olykor az írástudó, azaz a deák kommunikációs képessége fölértékelődik, mivel értelmezni, sőt manipulálni tudja mások tökéletlen megnyilatkozásait, átlát a hazugságokon, kimondja, amit mások képtelenek kimondani. A határban lappangó fiúknak például Tentás beszámol a városban történtekről, mesél saját és Fortuna mester dolgairól. Ezek a mimézis elvű mesék a felismert fantáziáié „hazugságaik" ellenére ámulatba ejtik a hallgatókat, sorsuk jobbra fordulásának lehetőségével biztatják őket, cselekvési motivációkat váltanak ki, és ragaszkodást, megbecsülést a mesélő iránt. („ - Te honnan szeded az ilyen históriákat, Tentás? Kitalálod, ugye? - Nem mindegy? De ma az igazit fogom elmondani. - Azt hiszem, mindegy. Csak jó legyen, ha igaz is."; „Meg kell találnunk a vén pap apródját. Karabátor várában elő kell kerítenünk. És rávennünk, maradjon velünk. Hiszen az ő közelében örökké lehetséges a hihetetlen.") A fiúk a - maguk oksági szemlélete szerint egyébként kolontosnak tartott - deák mesé- és álom-szövegeit utólagos felismeréssel, mégis szimbolikusan, előjelzésként is értelmezni kényszerülnek, és életük sorsfordító pillanataiban mindig emlékeznek rájuk. Tentás arról is beszél nekik, hogy álmait koponyából épülő fal kísérti, majd a cselekmény végi groteszk, torz jelenetben látniuk kell, hogyan válik valóra az álom, mert ténylegesen megépülnek a levágott fejekből a piramisok. A beszéd - hallgatás máshol a személyiség integritását védi, a beszélő tiltakozását vagy saját jobb lehetőségeit juttatja vele kifejezésre, ezzel egyúttal azt állítja, hogy a természetes

110