Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - G. Kiss Valéria: A holtakkal terített végesség felé (Szilágyi István: Hollóidő)
G. Kiss Valéria A holtakkal terített végesség felé Szilágyi István: Hollóidő I. A Hollóidő nyugtalanító olvasási tapasztalata és vigasztalan utolsó mondata nyomán forduljunk vissza a regényhez azzal a formulával, hogy a végesség felé haladó életben a végtelenség csak érzéki csalódás, a tudat önámítása, pihenése a szándékolt vagy szándéktalan öntudatlanság szüneteiben. Szilágyi István könyvében kollektív tudásként az hagyomá- nyozódik - tapasztalati bölcsességben Illés mester szavaiban artikulálódva és cselekvési szabályokat is kiváltva - nemzedékről nemzedékre, hogy „ami dolog föltevődik, azon mindig gondolkozni kell". Szemben az öntudatlan közösségi létezés fikció-beli mementó- jával, az ezüsthátú gyík metaforájával, amely ugyan a regenerációs képesség jele is, olyan halálé, amely után föltámadás következik, mégis az önmagáról figyelmetlenül elfeledkező magatartás tehetetlen kiszolgáltatottságnak feleltethető meg: „Az ezüstgyík a legyeket bekapkodja, jóllakik, elalszik a napon. És nem veszi észre, hogy ott köröz fölötte az a sárgaszemű iromba madár." Az absztrakt idő távolról sem ontológiai vizsgálódás tárgya ebben a könyvben. Történetileg, földrajzilag és kulturálisan meghatározott, érzékeltetett formái konkretizálják, egyúttal profanizálják a metafizikai összefüggéseit. Ugyanakkor az adott, de önmagában teljes létezés egyéni és közösségi szempontú értelmezésekor az időviszonyok visszatántorítanak a maguk bonyolult, kiismerhetetlen képleteivel, ellenerőként hatnak. A regénybeli elbeszélő(k) vállalkozása nem kevesebbre terjed ki, mint egy nemzeti közösség történeti időmetszetének újrateremtésére, tehát hogy mérnöki pedantériával és körültekintéssel, az események és jelenségek racionalizálásával egyberendezzék, láthatóvá tegyék, megokolják a szertelenül szétágazó, burjánzó, titokzatos összefüggéseket az időben. Hogy kikövet- keztethetővé válhassanak az elnyomatásban sínylődök sorsát alakító erőtérben a „csak élni akarás" programjának lehetőségei. Az erőkről és a világképről való gondolkodás pedig az írástudók felelősségét, cselekvési kényszereit is firtatja, így morális - lélektani beágyazó- dottsággal is számolnia kell az olvasónak. A „fátum-.idő" konkrét, profán keretben történő tematizálása egyúttal a regény belső referenciáját is megteremti. Ehhez viszonyulnak, ebben a vonatkozási rendszerben értelmeződnek a világkép mágikus - mitologikus tartalmai, és archetipikus hagyományuk a rontó erők ellenében is tud hatni. De ez a referencia meg is bontja a hagyományt, megkérdőjelezi a vallási konvenciókat is. A regény hitvitázó dialógusaiból kiszakítva ismétlődik egy kihívó modalitású kérdés, amely az elbeszélések folyamatát legtöbbször az ártatlanok szenvedésére, a tehetetlenség fölismerésére való reflektálással akasztja meg, mindig válasz nélkül marad, mindig az emberek fölé rendelt transzcendens szándékhoz apellál, azzal perlekedik: „Akarja-é Isten a bűnt?" (A szöveg azzal hangsúlyozza metaforikus jelentőségét, hogy a regény önmagukról is gondolkodó szereplői a gondolkodás kötelezettségén kívül ezt a mondatot idézik minduntalan, ezt őrzik meg Illés mestertől annak halála után is. „Volt nekünk egy kóborló jóemberünk, akit az előbb Göncöl deák 108
