Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Szombathy Bálint: Folyópart és Sziget (Benes-tárlat és installációs kiállítás Baján)
Szombathy Bálint Folyópart és Sziget Benes-tárlat és installációs kiállítás Baján Benes József bajai tárlatának (Művelődési Központ, 2001. július 11-30.) és a harmadízben megrendezett szabadtéri installációs kiállításnak (2001. július 11-12.) a közös meghívója van előttem. Elöl a szerző Folyópart című akrilja, hátul pedig Sziget című installációja: az a mű, amellyel tavaly ilyenkor megnyerte a Sugovica-parti installációs művésztalálkozót. A két alkotás közötti összefüggés sokkal több annál, mint amennyit a közös eredet, vagyis az azonos szerzőiség természetszerűleg feltételez. S ez a szoros kapocs annak dacára is fennáll, hogy technikai értelemben két különböző műfaji megoldás állapítható meg: egy, amely a táj síkban láttatott tereit, kiterjedéseit a beleélés érzékenységén át teszi megfoghatóvá, s a másik, amely egy a térben, a valóságban elhelyezkedő háromkiterjedésű műtárgy, illetve a csak időlegesen létezett műtárgyról készült fényképfelvétel (a Sziget című figura, mint megtudtam, eltávolítását követően Nemes István és Zsuzsa kertjében talált végleges otthonra). Folyópart és sziget, vagyis fogalmilag valami szervesen összetartozó, egymást feltételező, egymásnak keretet adó valami. Két olyan motívum, amely Benes József művészetének elválaszthatatlan filozófiai támpontja már a kezdetek, a hatvanas években megfestett Ti- sza-partok, domboldalak, szakadások, mély bácskai eke- és szekérnyomok, illetve a benesi figuralizmus archetípusait képező torz emberalakok benépesedése óta. Sivár táj, sivár emberek, egyszóval fájdalom, a fájdalom szépsége. A tájfestészet és a figuralizmus Benes világának párhuzamos próbaterepe. A valamikor súlyos olajfelrakásoktól roskadozó, az ősanyag erejét költői látomásokként kivetített tájképek mára az absztrakció könnyed, légies aurájában oldódnak fel, a matéria felől a szellem felé mozdítva ki Benes ars poeticáját. Ezek a többségében áttetsző, pontokra, foltokra ízelt enformel akrilok mégis legalább olyan fajsúlyosak, a tájat esszenciájában legalább annyira megragadok, mint a hatvanas-hetvenes évek nehéz olajképei. Az évtizedek során felhalmozott tudás és tapasztalat, a költői elmélyülés és a szellemi megerősödés, s nem utolsósorban az emberi bölcsesség adhat valakinek ekkora hatalmat, hogy már-már minden gondolatából és gesztusából a művészet lényegét olvassuk ki. Valamikor, amikor a művészet még nem vált el a hétköznapi élet gyakorlatiságától, ellenkezőleg, a mindennapokat szolgálta, annak nehézségein kívánt könnyíteni, az ilyen embereket varázslónak tekintették. Eddig jobbára csak a Folyópartról, vagyis a benesi tájművészetről beszéltem, így joggal merül fel a kérdés: na és a Sziget? Vajon a sziget nem úgyszintén a táj meghatározó fogalmi attribútuma? A benesi sziget értelmezése azonban kissé eltávolodik a tájtól, mégpedig az ember felé. Művészetének korai ismerői tudják, hogy a benesi figura kevés kivétellel egyedül mutatkozik, tehát magányos. Bármelyik alkotói periódusára hivatkozunk, ez a tény mindig igaz. És hát mi a tájba állított egyszál ember, ha nem sziget, valami, aminek partjai vannak, ugyanúgy, mint a folyónak, a tónak vagy a tengernek. Az ember ugyanúgy behatárolt, mint a természet, a táj egy-egy kiragadott eleme: sziget, amelyhez út vezet. Hol hosszabb, hol rövidebb ez az út, de - szeretnénk hinni - mégis létezik. A magányos benesi figura en99
