Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Bálint Péter: Kínpadra vonom magam (1999. október 19.)

munkába, s annak ellenére sem voltam elégedetlen, hogy nehézségeket okozott a számomra; a fény oly lágy, s teljesen másfajta, mint a Földközi-tengeri". Mily ismerős lélekállapot; aki beleveti magát a munkába, az valóban hamar veszíti el a fejét, mert szinte megrészegedik, újult erőre kap a hirtelen támadt lehetőségtől, amely kiutat mutat az egyhelyben veszteglésből, a tanácstalanságból, s nem akarja megkockáztatni, hogy a dolgokra rácsodálkozás, a feléledő alkotásvágy, az előrelépés reménysége elillanjon, s visszazuhanjon korábbi terméketlen szemlélődésbe. Eszembe jut egy nem is oly régen olvasott mondat: az irodalom nem ott kezdődik, amikor valaki elszánja magát egy mű megszerkesztésére, hanem amikor tollat fog a kezébe. A túlságos készülődés, a megfontolt tervezgetés, a lehetséges eszközökben válogatás idejekorán elbizonytalanítja az alkotásra készülőt, habozóvá és kétkedővé teszi már a kiindulópontnál, egyszóval megvan annak a reális veszélye, hogy az éppen születő gondolat „hamvába hóttá" válik: a lehetőség csalóka illúzióvá és vigasztalhatatlan kudarccá foszlik. Kell egy kevés az alkotói lázból, az illumináltságnak abból a fajtájából, amely feldob, önbizalommal telít, vakmerő nekirugaszkodásra ösztönöz; ha később elszáll az ember fejéből a gőz, kivilágosodik az elméje, ráér a vadhajtásokat visszametszeni, száguldó szellemére kantárt vetni. Belevetni magunkat a munkába ekként azt is jelenti, hogy fejest ugrunk az ismeretlen és szédítő mélységbe, a kaland valamennyi kiszámíthatatlan veszélyével számolva.

Meglepetésemre az impozáns Arab Intézetet nem rohamozták meg a megnyitás napján az érdeklődő látogatók.2 Cseppet sem búslakodom emiatt, legalább kényelmes szemlélődésre nyílik alkalmam; s az olvasóasztalhoz rögzített méregdrága Matisse-albumot is kedvemre forgathatom, jegyzetelhetem, még a festő életművét bemutató videovetítésre is beférek egy félreeső teremben. A film narrátora végigkalauzolja a nézőt Matisse életművén, s hosszasan elidőzik a tanger-i műteremben, sikátorszerű utcákon és a modellként szolgáló boltíves kapualjakban. Némi irigységgel veszek tudomást arról a nagyvonalú bőkezűségről, amellyel egy ilyen páratlan kiállítást megrendeztek (a szenzációéhes zsurnaliszták és a joggal büszke rendezők „az évezred utolsó monstre-kiállításaként" harangozták be).

Nem tudok nem visszatérni újra és újra az olyan lenyűgöző képekhez, mint a Tanger-i fürdő látványa, a Narancskosár, a Marabout, Casbah kapuja, Zorah sárgában, Amido és a káprázatos virágcsendéletek. Már nem is a kiállított festmények kavarnak föl, népesítik be agyamat irodalmi párhuzamokkal: Gide és Camus arab figuráival, emlékeivel, Jabes sivatag-leírásaival; sokkal inkább az a feszültség vibrál bennem, amelyet az Ezeregyéjszaka meséinek birodalmára találó festő is érezhetett Tanger és Párizs ellentétes hatású élményét boncolgatva. Matisse elmenekült innen: a belső békére és csöndes töprengésre, a leülepedésre és megújhodásra vágyva; jómagam, mivel csak az előző nap érkeztem Párizsba, hagyom, hogy átjárjon a nyüzsgés, a lüktetés, a kávéházi teraszokon trécselés, az árusokkal egyezkedés, a bábeli nyelvzavar szédülete. Csak tapasztalatlan utazó vagy a túlságosan önmagába gombolkozó ember hiszi azt, hogy érkezése után nyomban ellent kell állnia Párizs „szívóhatásának", mert különben a léhaság, fesztelenség és céltalanság vészesen eluralkodik felette. A védekezés, vagyis egyfajta távolságtartás és gyanakvás a frissen szerezhető benyomásokkal szemben, nem a rosszul értelmezett turista-szereptől: a balgán mindenre rácsodálkozástól és a talminak bedőléstől oltalmazza meg az embert, hanem magától Párizstól, amely nem feltétlenül azonos a Moulin-Rouge-zsal, a Deux Magots-val, vagy az idelátogatók többségének elérhetetlen fényűzéssel. Erre akkor döbben rá az ember, ha nem rest ellátogatni a Pere Lachaise temetőbe, a tenger különleges ízeivel kecsegtető s bel2 Nem így a mintegy tíz nappal később a Párizs Város Modern Múzeumában nyílt „fauve"-ok gyűjteményes kiállítását, amikor is szerencsének mondhattam magam, hogy mindössze másfél órát kellett várnom a bejutásra.

96