Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Bálint Péter: Kínpadra vonom magam (1999. október 19.)

ga eredetű Léon éttermek valamelyikébe, ne adj Isten a kirándulásnak és kikapcsolódásnak sem utolsó Montsouris parkba. Párizsban nem sóvárogni kell az egyébként elérhetetlen után, nem érdemes strigulázni, hogy mit látunk és mit szükséges még elengedhetetlenül megtekinteni, nehogy ostobának tartsanak bennünket otthoni barátaink az élménybeszámolónk hallatán; s nem muszáj összeroskadni és elájulni az egyébként valóban bőségesen kínálkozó látványosságoktól, noha minderre hajlamos az ember az útikönyvek sugallatára és attól a gondolattól vezérelve: mi van, ha soha nem térek ide vissza.

Matisse marokkói ténykedése: az időt és lelkesültséget rabló esőzés ellenére is való látványt keresése, tudatos feladatmeghatározása, sikátorokban elvegyülése, hogy az éppen megfelelő karakterekre találjon (akik tömbszerű megjelenítettségük ellenére is a könnyedség látszatát keltik, és elénk varázsolják a mesék világát), arra intenek, hogy átengedve magam annak a bizonyos szívóhatásnak, alámerüljek az örvénylésnek, s az iszamós mélységből olyan élményeket hozzak a felszínre, amelyek az „én Párizsomat" vetítik elém: a naplómban. A mintegy húsz marokkói festmény (mérföldkövei annak az útnak, amely a festészet „egyszerűsítéséhez" vezetett Matisse-nál), elénk tárja azokat a habozásokat, elhatározásokat, töprengéseket, fordulatokat és ellentmondásokat, de kiváltképpen is látványokat, amelyek végigkísérték a festőt kalandja során, amikor is az ismeretlen valósággal érintkezett s egy újfajta kifejezésmód megtalálására törekedett. „Nem kétséges, hogy a színnel ezerféle módon dolgozhatunk, de amikor úgy komponálunk velük, mint a zeneszerző a hangza- tokkal, akkor egyszerűen érvényre juttatjuk a köztük lévő különbségeket".

Volt idő, amikor valójában nem is festeni szerettem, hanem a tégelyből kinyomott olajfestéket ecsettel vagy keskeny spaknival felkenni a lealapozott farostlemezre, és egyszerre szívtam magamba az olajfesték jellegzetes szagát és az éles kontrasztok látványát; kimondhatatlan gyönyörűséget találtam e gyermekes játékban. E „kísérleteim" halálát az jelentette, amikor a műtermet vezető idős mester, egy impresszionista beállítottságú, a vadak ecsetkezelését és színvilágát hűségesen őrző festő az állványom elé állt, szorosan mellém, résnyire hunyorította szemét, s egy ecsettel hihetetlenül gyorsan, akvarellisták maga- biztosságával kente össze a felrakott színeket. Megdöbbenésemre, ezek nemhogy koszossá, jellegtelenné, fáradttá váltak volna, még erőteljesebbé, karakterisztikusabbá tették egymást; az ecsetvonások nyomán villogtak, megadták a látott dolgok tömbszerű formáját, jelezték a fény forrását és az árnyékok valószínűsíthető értékét. Ráadásul a mester egy-egy rikító színnel (de szinte sohasem fehérrel vagy feketével) körül is határolta a formákat, úgyhogy csak az látott valamit is a reliefként domborodó színek kavalkádjából, aki maga is hunyorított, s alapelvként fogadta el, hogy a természetben minden fény-árnyék jelenséget csak valamilyen színértékkel lehet visszaadni. Mintha osztotta volna ez az idős, Párizst többször is megjárt mesterem Apollinaire véleményét: „Az olyan nagy festőművészeknél, mint amilyen Matisse is, a színnek a művész érzékenysége által meghatározott szimbolikus értéke van. Nála a rajzolás egész egyszerűen ösztönös tevékenység, rajta keresztül a lehető legkényesebb és legkifinomultabb érzékenységgel fejezi ki önmagát". Persze Matisse, épp Tangerben hagyja maga mögött a „fauve"-korszakára oly jellemző ecsetkezelést és kifejezésmódot, amely az idős mesteremnél visszaköszönt.

97