Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Bálint Péter: Kínpadra vonom magam (1999. október 19.)

szemtől szemben látott marokkói képek hatásáról, még pontosabban az általuk felködlő emlékeimről szeretnék töprengeni. Az avatatlan, a hajdani nagy festői terveket szövögető, a szó eredeti értelmében vett dilettáns jogán szólok egy erényeit e pompás kiállításon újból megcsillantó festőről, akiért bolondultam valaha. Nem törekszem a műítész fontoskodó, szakmai tudásáról és hiúságáról bizonyságot tevő, megfellebbezhetetlen kijelentéseinek megtételére; vállalom gyarló tévedéseimet, amelyek egy íróéi. Azért is ragadtam meg az alkalmat, hogy e kiállítást megtekintsem, mert (túl művészeti jelentőségén, s a ritka szerencse teremtette alkalmon, hogy itt lehetek Párizsban, s ha már itt vagyok, miért is ne adóznék egy keveset ráérős óráimból Matisse csodálatának), mostanában újra sokat foglalkoztat a festészet és szobrászat. Oly annyira, hogy az albumok után (melyeket jobbára diákéveim alatt vásároltam), megengedtem magamnak azt a fényűzést, hogy szerény lehetőségeim ellenére is gyűjteni kezdjem az elhunyt és élő mesterek rajzait. Ehhez a szenvedélyemhez párosult egy fiatal szobrásszal kötött barátságom (noha az ember negyvenhez közel finnyásan válogat a kínálkozó barátok között), akinek lelkesültsége, anatómiai ismeretekben jártassága, tisztaságot és derűt árasztó tekintete magával ragadott, megbabonázott, felvillanyozott amikor tanítványai torzóit korrigálta a főiskolán, ahol együtt tanítunk. Hányszor, de hányszor éreztem erős késztetést, hogy legyűrve szégyenkezésemet, ódzkodásomat és tanáros gőgömet, magam is egy állvány elé penderüljek, s eszeveszetten birkózzam az agyaggal! Nem a vágyban, inkább az eltökéltségben volt részemről hiány. Röstelltem volna, ha barátom, aki bizonyos művészi kérdésekben adott a véleményemre, kénytelen-kelletlen megfedd a tanítványai előtt, akiknek gyakorta ismételte: „Használják a szemüket, ne csak nézzenek, de lássanak is! Kezdő szobrásznak nem szégyen utánozni a modell testén látható finom hajlatokat, íveket és tömbszerű részeket".

Az utánzás, a látható valóság hű és szolgai visszaadása iránti kísértés sokkal nagyobb és reálisabb veszély a képzőművészre, mint az íróra; bár felrémlik emlékeztemben egy naturalista íróhoz intézett szerkesztői tanács: nem művészet a társadalmat szemen köpni. Ám az utánzás szó abban az értelmében, amikor is egy elismert alkotó törekvéseinek és megoldásainak oly annyira a hatása alá kerül valaki, hogy teljesen és kritikátlanul a magáévá teszi őket, elveszítve ezáltal (már ha egyáltalán volt) önállóságát és személyiségét, az írókra is leselkedő veszély, noha tudjuk jól, hogy Goethe másként vélekedett erről. Matisse sem tartja eleve végzetesnek a mások hatásával birkózást: „Soha nem tértem ki mások hatása elől. Ezt gyávaságnak, hazugságnak tartanám önmagámmal szemben. Meggyőződésem, hogy a művész egyénisége éppen annak a harcnak a során fejlődik, szilárdul, amelyet más egyéniségek hatásával vív meg. S ha a küzdelem számára végzetes, akkor a sorsa megérdemelt". Sohasem hittem és vettem komolyan, hiába is mondták egyes kritikusok, hogy túlságosan hatott volna rám Proust. Nemcsak azért, mert legalább tucatnyi más, szívemnek és eszemnek tetsző párhuzamot is el tudnék képzelni; egyszerűen azért, mert efféle épületes szamárságot az a kritikus mond, akinek szüksége van valamilyen ugródeszkára. Proust, miként más vonatkozásban Gide, Yourcenar, Schlumberger vagy Brueghel, Van Gogh vagy Matisse kétségkívül önvizsgálatra késztettek, s többek között arra a belátásra jutottam, hogy ne akarjak a természetemet és ízlésemet meghazudtolva olyan teorémákhoz, elvárásokhoz kötődni, amelyek ellentétesek vele; s egy életre magamévá tettem Matisse testamentumát: „Mondja meg a fiatal festőknek: a festés mestersége távol áll a dilettantizmustól; legyenek ellenállók a divat, a blöff és a spekuláció ügyeskedésével szemben. A művész szelleme tiszta, hű tükör, amely minden reggel pirulás és szorongás nélkül tükrözi alkotását. Nem üres szólam a művész szüntelen felelőssége önmagával és a világgal szemben: csak akkor őrzi meg saját méltóságát, ha segít a mindenség építésében".

*

Amikor végre két hét elteltével Tanger fölött szertefoszlik a mindent szürkére lazúrozó köd, s munkához láthat Matisse, sebtében papírra veti benyomását: „belevetettem magam a

95