Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Bálint Péter: Kínpadra vonom magam (1999. október 19.)

tartja az íróasztal előtti „agyalásnál", képtelen vagyok belefojtani a szót. Mielőtt végképp elcsigázna a vele folytatott küzdelem, azt kérdezem magamtól: de minek is tenném? Csak a javamra szolgál, ha tárlatra megyek vagy a regényembe „hőst" kell állítanom, s hagyom, hogy érzékenységével, sajátos látásmódjával vezesse a tekintetemet és toliamat.

Az első kiállítóterem egyik feliratán olvasom, hogy Matisse negyvenhárom évesen, viszontagságos utazás után érkezett Tanger kikötőjébe (1912 áprilisát írták), hogy egy alkalmas műteremre találva dolgozhasson, ám az időjárás sokáig meggátolta ebben a szándékában. A felemásra sikeredett hónapos tartózkodás élményeitől felbuzdulva, még novemberben visszatért s ottmaradt a következő év februárjáig.

Kedvelt festőm és grafikusom: Albert Marquet hívta föl a festő figyelmét Tangerre, a „színek paradicsomára", ahova Matisse a párizsi télből menekült, hogy a dél vakító és vil- lódzó éles és színes kontrasztokat teremtő fényei, miként az aix-i táj a Van Gogh-ét, „kivilágosítsák" palettáját s visszaadják töretlen munkakedvét. Negyvenhárom éves -, az én hihetetlenül nagy befolyású és tekintélynek örvendő mesteremmel, Gide-del egykorú (s tűnjék bármily szerénytelenségnek, egy efféle naplójegyzetben az összevetés megbocsátható bűn, magam mindössze egy évvel vagyok „fiatalabb" náluk), amikor feleségéhez írott levelei egyikében ekként összegzi feladatát: „/' ai besoin de me comprendre pour pouvoir vivre. J‘ accepte que je peux faire des choses intéressantes presque inconsciemment. Mais ce qui rend vraiment content, c est le savoir ce qu' on fait - de se donner á ce qu' on fait en se voyant c' est le plus difficile pour les instinctifs. Je m' affole trop vite" d

Megérkezte után tizenöt napon és éjjen át szűnni nem akaró eső és köd ereszkedik a városra, s Matisse türelmetlenül, de nem tétlenül várja az ideális időt, hogy a természetben feloldódva festhessen: tengerpartot, utcarészletet, házakat és kapualjakat, virágokat és gyümölcsöket, és (akárcsak Gaugin a maga tahiti nőit) a színpompás arab öltözetű férfiakat és nőket. A műterem fogságába szorult festőnek, ha nem óhajtja feleslegesen vesztegetni az idejét, aligha marad más választása, minthogy maga körül nézzen szét, s az egyébként érdektelen és jelentéktelen, mások által oly sokszor megfestett dolgokat képzelete szolgálatába állítsa, bennük olyan lényegi vonásokat fedezzen föl, melyeket rajta kívül nem látott, és nélküle nem is látott volna meg senki sem. Kényszerűségből csendéleteket kezdett festeni („

mindenütt vannak virágok annak a számára, aki csakugyan látni akarja őket" - írja egy jegyzetében); de milyeneket! A Váza íriszekkel, Kontyvirágok, íriszek és mimózák, Kontyvirágok a vágott virágok törékenységét, melegségét, gyöngédségét, bujaságát és de- korativitását hangsúlyozzák. A kehely formájú hófehér kontyvirágok, a dárdaként előre meredő citromsárga bibékkel és a hosszúra nyúlt, nedvszínzöld levelekkel, s az őket körülövező mimózák érett kalász sárgája, az íriszek tintakékje karneváli extázist ébresztenek a nézőben, aki egyszerre érzi meg a befogadásnak és termékenységnek, a hetéraölelkezés- nek, és ősnemzésnek, a színpadi maszkírozásnak és Verdi-féle fülledtségnek azt a fokát, amely a görög mítoszokból is árad. A vadságot és szédületét fokozza a formák s az őket körülhatároló vonalak lendületes, energikus felvázolása, és az arab táncosnők forgását utánzó csigavonalak önmagukba záródása a kelyheken. A csendéletek és szobabelsők szemlélése arra ösztönzik Matisse-t, hogy megtalálja az átmeneteket a fények és színek között; ugyanakkor felerősítik benne az örök konfliktust a rajz karaktere és szín jellege között {„a rajz a vonalas, szobrászi plasztika része, míg a festés színplasztika"), mely ellentmondásnak a feloldását, szerencsénkre és okulásunkra nyomon követhetjük a marokkói képeken: valamennyinek láthatjuk a megoldását, létrejöttét. Matisse rajzain, akárcsak az azonos témájú

1 „Szükségét érzem annak, hogy megértsem magam, hogy élni tudjak. Elfogadom, hogy képes vagyok érdekes dolgokat létrehozni, majdnem öntudatlanul is. De az tesz valóban elégedetté, ha tudom mit csinálok, s ha úgy adhatom át magam az alkotásnak, hogy közben látom amit létrehozok - ez a legnehezebb az ösztönösen tevékenykedők számára. Túl hamar veszítem el a fejemet".

93