Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Bálint Péter: Kínpadra vonom magam (1999. október 19.)

ségbe, ha a korongozásban és gyurmázásban örömét lelő kisebbik lányom rávesz a formázásra; ilyenkor felbuzog bennem a hajdan elevenen eltemetett remény, és a megmunkálandó anyag ugyanazt a kéjjel teli félelmet kelti, mint keltette a kamaszban, amikor kezébe vett egy maroknyi anyagot, s egy gyufaszállal vagy hegyesre faragott végű hurkapálcikával formát adott az agyagmasszának.

Látom magam előtt a tizenöt éves kamaszt, aki egy alföldi kisváros művésztelepén félrehúzódik a nyárfák egyikének tövébe, s órákon át alakítja a zsíros-nyirkos agyagot (olykor, jobb híján, meg is köpködi, nehogy kiszáradjon), hogy egy állig felhúzott térdű leányaktot formázzon fejből. Bár hallott már Picassóról, Braque-ról, Matisse-ról s rajongott Ernst Barlachért, de arról még halvány fogalma sem volt, hogy a festők, időnként el- és beleunva a rajzolásba és festésbe, a szobrászkodás: a faragás és kézzel alakítás ősibb, céh- és mester- ségszerűbb fogásainak gyakorlásához menekülnek előszeretettel. Honnan fakadt föl benne a formázási vágy? Most, hogy írás közben megerőltetem emlékezetemet, egy szikár termetű, halkszavú és szúrós tekintetű férfi alakja rémlik föl, aki egész nap faragta vésőivel a mészkőtömböket, és elképesztően valósághű, karakteres parasztfigurákat hozott létre-. A társak gúnyolták őt „sült realizmusáért", merthiszen akkoriban mindenki egy Picasso, Matisse vagy Chagall szeretett volna lenni; az ő realista ábrázolását pedig nagyképűen „szocreálnak" mondták, ami elég is volt kiközösítéséhez. Azt hiszem, ettől a kiátkozástól féltem ösztönösen is, azért bújtam a nyárfa árnyékába, s szinte lopva készítettem aktomat, amely, modell és alaposabb antonómiai ismeret híján, persze torz lett, de éppen ebben volt rusztikussága, amiért magára vonta a mesterek dicséretét (merthogy valaki leleplezte titkomat előttük). Azt már senki sem tudja viszont, hogy szégyenkezve kértem bocsánatot, én a büszke és gőgös kiskamasz, attól a szobrász fiútól, akit a többiek megvetettek, és aztán gyakorta húzódtam mellé rajzolni és beszélgetni.

Egy rajz, egy szobor létrejöttének körülményeit, a teremtő szándékot, miként a kész mű szemlélőjében kiváltott érzelmeket szavakkal ugyan le vagy körül lehet írni, de a „légies", az „éteri", a „megfoghatatlan" nem konkrét, ezért nem is szuszakolható be definíciókba. Az író egészen másként éli ezt meg; akár naplóját, akár regényét írja, varázslóként húzza elő tarsolyából a szavakat, melyek között nyelvi-logikai összefüggést teremt és ezáltal értelmet igyekszik adni mondandójának, amit mindenki képes (vagy legalábbis úgy hisz) értelmezni valamilyen szinten, legfeljebb bizonyos jelentésrétegek és árnyalatok vesznek el a befogadáskor. Az író nyakon csíphető, számon kérhető, megdorgálható vagy éppen felmagasztalható még a laikusok által is; de szeretném én látni azt az avatatlan múzeumlátogatót, aki néhány közhelyes megállapításon, vagy a sznobok és kékharisnyák „jól értesült- ségét" kifejezésre juttató elméncségén túl bármi helytálló bírálatot tud mondani.

Könnyűszerrel idézem magam elé az egykori piktornövendék lényemet, aki diófapácba mártva ecsetét vagy pálcikáját, tárgyakat és tájrészleteket elevenített meg rajzmappája lapjain, s iparkodott hűségesen utánozni a természetet, addig-addig alakítva egy lehelet finom vagy markánsabb vonalat, amíg a forma nem keltette a hasonmás érzetét. Persze később arra is ráeszmélt, hogy egykor egy kis túlzás, szándékos elrajzolás a forma előnyére válik; de hány száz vázlatot kellett elkészítenie, s a vigasztalhatatlanságnak milyen bugyrait kellett megjárnia, amíg e tapasztalat birtokába jutott. S a diófapác érett dió barnája, Úr Isten, milyen melegséggel, rousseau-i ábrándozás- és elmélkedésvággyal töltötte el az erdőben csavargót, aki egy göcsörtös fában az életfát, rogyadozó tanyában az ősök vergődését, ringó kebelben az élet szárba szökkenését látta! Vagy szavakba lehet-e foglalni a szelídségnek, jámborságnak, önfeledtségnek azt az érzését, amely a természeténél fogva türelmetlen fiatalembert keríti hatalmába, amikor a maga szórakozására kezd el gyurmázni egy tenyérnyi figurát: egy koldusasszonyt vagy ülő aktot? Hiába is szeretném elhallgattatni a bensőmben azt a másik lényt, aki az eleven anyaggal való közvetlen kapcsolatot, a tapintás gyönyörét, a szemnek is tetszetős formák kibomlását kívánatosabbnak, felemelőbbnek

92