Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán

hogy a fülöpszállási iskolákban „meg-kelletett ezen Kun-Miatyánkot a' gyermekeknek tanúlni". Karcagi öregek mondják, hogy régen itt is tanították a kun nyelvű imát. A szövegváltozatok közlése után megjegyzi Dugonics: „Ezen sokféle képpen találtatott Kun-mi-atyánkokból egy való Mi-atyánkot kanyaríthatna valaki, ha reá tenné a' fejét." Csaknem kétszáz év múlva egy karcagi fiatalember, Mándoky Kongur István tette reá a fejét, s kanyarított egy „való Mi-atyánkot". A Dugonics által megsejtett úton indult el: az Etelka jegyzetében ugyanis a török és a tatár nyelvet véli a kun nyelv rokonának az író. Fontos dolgot tett Dugonics András: korának talán legnépszerűbb írójaként ráirányította a figyelmet a kun nyelvemlékekre.

A madárlátta Csokonai

Csokonai Vitéz Mihály valószínűleg 1793-ban tartózkodott először a Nagykunságon, húsvétkor ugyanis legációban járt Kunmadarason. Amint azt Ötvös László kinyomozta (Mikor járt Csokonai Kunmadarason?, Szolnok megyei Néplap, 1984. aug. 29.) ebben az időben két egykori debreceni kollégiumi diák volt a lelkipásztor Madarason: Kábái Tóth József (Dévaványa, 1732-Kunmadaras, 1798), aki a költő látogatásakor a nagykunsági egyházmegye esperese volt (1748-1761-ig tanult Debrecenben, utána Kunmadarason volt lelkész), és Sárai Mihály (Debrecen, 1743-Kunmadaras, 1797., a debreceni kollégiumban 1760-ban lett tógás diák, 1769- ben, tanulmányai befejezése után Karcagon volt rektor 1771-ig, aztán 1774-ig Hollandiában tanult, s utána lett madarasi lelkész). Arról nem tudunk, hogy a legátus Csokonai ekkor verset írt volna.

írt viszont a következő évben, amikor Karcagon járt legációban. Ennek a történetét megjelentette Varró Sándor (Vasárnapi Újság, 1865. okt. 8.): „Az 1794-ik Esztendei Karácsonba, legátióba Kardszagon lévén Csokonai, - Varró János édesatyámnál ős fivá vált annyira, hogy a Templomból az isteni tisztelet végeztével nem is az oskolába, hanem egyenesen hozzánk jött. Innep másod napja délután is deák hosszú ruhában hozzánk jött, hová akkori madarasi jegyző is szánkán eljővén, Csokonait rábeszélte az oda való menetelre, hová el is indultak, de tsak hamar a kardszagi Nótárius ur házánál feldülvén, a jó nagy testit atyám bundáját, mit az útra adtak neki, a sovány testit Csokonai alig bírta haza vonszolni a nagy hóba, s nálunk ütötte a János estéjét. Itt előhozódván az akkoriban divatozó vers, mely ugyanazon szóra végződik, s ez okon irta". A balul kiütött szánkózás élményét vetette papírra a „Kedves Úr!" kezdetű versében.

A „Kedves Úr!" megszólítás után a költő az előző napi bőséges lakomára, iszoga- tásra utal, no meg a jó hangulatra, amit a társaságon kívül mi más okozott volna, mint a „...vinum de Kardszag". A víg kortyok után pedig jött a nagy kaland. Ezt írja Csokonai: „Hát egyszer estére gyűl a gyertya-világ / Akkor Madarasi szánra ültem végre / S kitsusztunk nyargalva,igy a Város-végre. / Hát össze üt egy nagy rög a szánka- talppal / S a szánka a Notét Ur házának talpal. / Előbb, mint egy laptát e szánról fel-ejtett / Azután leejtett, s a földön felejtett. / Talán szemek fényét mind elfogta a Hó, / Mert közülük egy sem kiáltotta, hogy hó! / Én mondtam - s a nádból felelt rá az Ekhó / Itt van a Legátus! hó vak emberek! hó! / Elnyargalt a szánjok! tán egyik sem látta, / Hogy oda közzülök, már egy madár-látta!" A madárlátta Csokonai mi mást tehetett volna? Ha12