Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Csány Endre: A tékozló fiú a nagyvárosban (Gondolatok a tékozló fiú motívumról Rilke és Pilinszky műveiben)
A realista regényeken nevelkedett olvasó joggal szegezhetné a kérdést az írónak: mi hát a tanulság benne? mi a célja? Rilke a már említett levelében válaszol a felvetésre: „Szigorú értelemben véve azonban senkinek sem adnám a kezébe, egyszerűen létre jött, mivel megvan az a jó lelkiismerete, hogy nem könnyelmű módon formálódott."26 A regényben tehát ő nem akar valamiféle tanulságot közvetíteni, a feljegyzések belső szükségletből fakadnak, egyszerűen jelen akar lenni. „De most az egyszer - írja Malte - írásba foglaltatom. A változás küszöbén én vagyok a benyomás."27 A regénynek ebben az esetben már nem feladáta, hogy tapasztalatokat adjon tovább, hanem hogy maga váljon tapasztalattá, egyszerűen jelen legyen. Ez a jelenlét már nem tanítja az olvasót, hanem kihívja, provokálja, hogy az „üreges forma", „negatív" révén - „ha lehetséges lenne ilyet előállítani" - öntvénnyé váljon. Ez kényszert jelent, hogy az ember kilépjen a hagyományos befogadó-pozícióból. Ebben az értelemben Rilke saját maga által megfogalmazott sírfelirata a regényre is vonatkoztatható: „Rózsa, ó tiszta ellentmondás; vágy Hogy senki álma légy, annyi pilla Alatt." New York - a 20. század modellje Rilke és Pilinszky korát és világát éles határvonal választja el egymástól: a lágerek valósága, a „huszadik század botránya". Adorno közismert kijelentése szerint Auschwitz után nem lehet már verseket írni. Pilinszky épp az ellenkezőjét állítja: „Auschwitz után újra lehetséges a költészet"23 Mindkét megállapítás - paradox módon - érvényes, mindkettő egyazon lényegre vonatkozik: „Auschwitz megrepesztette az időt."29 Ez a tény Pilinszky költészetének kiindulópontja és magva. Ennek a költészetnek a szavai az éhezés, a szomjúság, a szenvedés elementáris élményéből fakadnak. (Ha párhuzamot keresünk Rilke és Pilinszky életében, az egész életre fogva tartó, újabb és újabb kihívásokat jelentő élmény kapcsán a kadétiskolás vagy az első világháborúban besorozott Rilke juthat eszünkbe.) Pilinszky fent idézett párbeszéd-regényében azt kutatja Sheryl Suttonnal együtt, hogy a megváltozott realitásban van-e létezés, s ha igen, hogyan érhető tetten. A beteg költő-tanár és az őt ápoló néger színésznő a modern élet kérdéseit taglalják az egyes fejezetekben. A fő témák, tájékozódási pontok New York, jelenlét a színpadon, ill. az életben, Auschwitz... Ha Párizs a 19. század fővárosa volt, akkor a 20. századé New York, de nem a hagyományos értelemben (mint központ), hanem mint az új realitás modellje. New York - csakúgy, mint Auschwitz - Pilinszky számára létezésmodell, az elviselhetetlenségé, amelyben a szent misztériuma rejlik. Az 1970-ben megjelent Nagyvárosi ikonok c. kötete végén írja Auschwitzról: „Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.“'30 Erre a paradoxonra feszülnek a költeményei. Pillanatnyi villanások montírozzák egymás mellé különböző idősíkok képeit. New Yorkban hirtelen ragadja meg a magával hurcolt emlékkép egy városrészlet látványán keresztül. „Hófehér épületsor. Talán mindennél rosszabb. Sing-Sing, őrök és rabok nélkül. A puszta anyag KZ-lágere."31 (A Költemény c. vers definíciószerű záradéka ezt a gondolatot viszi tovább.) Toronyházak, felhőkarcolók, egymásra halmozott sorsok, névtelen utcák (megszámozva, mint a fegyencek), csillogó unalomtól ásító kirakatok; minden, ami van, összesűrítve egy „körülhatárolt, bizonytalan formájú területben. 76
