Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Csány Endre: A tékozló fiú a nagyvárosban (Gondolatok a tékozló fiú motívumról Rilke és Pilinszky műveiben)
az - csakúgy mint ő - egykor élő volt, tehát saját teste is pusztán más falánkságának tárgya lesz. Az utolsó versszakban a vers puszta helyzetképből ars poeticává nő. Az elmúlt dolgok a művészet által válnak újra élővé. Egyedül a művész képes az álmokká mosódott dolgoknak igazi formájukat visszaadni. A múltat ő képes jelenné tenni. A dög minden egykor volt élőnek és - a művészet által - megörökítettnek allegóriája. A művész megörökítő erejéről szóló elképzelést Malte nem veszi át. Azt írja: „Az utolsó versszaktól eltekintve igaza volt." A művészetnek nem tulajdonít megőrző funkciót, véleménye szerint a művész feladata sokkal inkább az értelmezés. Csak a létezőt kell látnia - válogatás és elutasítás nélkül. A meglátottat kell tárgyszerűen ábrázolni, hogy láthatóvá váljék. Nem rögzítvén, reprodukálván, hanem szakadatlan munkával világra hozván. Egy korai levélben írja Rilke: „Másoknak Isten úgy áll a hátuk mögött, mint egy emlék. Az alkotónak Isten a végső, legmélyebb beteljesülés. S ha a jámborak azt mondják: „Van", a mélabúsak úgy érzik: „Volt", addig a művész nevetve hirdeti: „Lesz". S az ő hite több mint hit; mert ő maga építi ezt az Istent."11’ A művész tehát alkot. Művészete kemény munka: Istenen dolgozni. Nem az elmúlttal töltekezik, mint a kutya a dögön, hanem új formát ad annak, életet lehel belé. Az élet, az anyag állandó változásban van. Ami a pillanatot - legyen az bármily tökéletes - megállítja, pusztulni kezd; „széthull darabokra", elég, mint egy filmkocka az izzó fény hőjétől, ha elakad a mozigép. A művész arra törekszik, hogy az állandó változásban levő pillanat jelen formáját megtalálja, s ha ez sikerül, az szép. Ez a szép Rilke számára (később a Duinói elégiákban is) veszélyt jelent, az iszonyat kezdetét. Borzasztó érzékcsalódást, amely arra bátorítaná az embert, hogy véget vessen a roppant munkának, amelyet Istenen végez - holott e boldog pillanatot csak szétesés követi. Ezzel szemben az élet állandó-munkában- levés, Isten a leendőben (Gott im Werden). Ehhez azonban el kell szakítani azokat a szálakat - köldökzsinórt -, amelyekkel gyermekként kötődött a világhoz: a barátokhoz, a kerthez, a házhoz, atyjához. Mert a valódi élet „egyetlen ára: az egyedüllét".17 Ezt az utat mindenkinek egyedül kell járnia - nem hátrafelé tekintgetve, hanem a leendőt nevetve szem előtt tartva. A szakítás motívuma A bibliai történethez képest szokatlanul nagy hangsúlyt kap Rilke világában a szakításmotívum. Alátámasztja ezt az állítást az egyetlen tékozló fiú-verse is: A tékozló fiú kivonulása. Ugyanez elmondható André Gide tékozó fiú-történetéről is - Le retour de l'enfant prodigue (amelyet egyébként Rilke németre is fordított). Noha a cím visszatérést ígér, és arról is szól - de kifordítottá válik értelme. Gide elbeszélése ott kezdődik, ahol a bibliai parabola véget ér: az ifjabb testvér megérkezésénél. Miután apja örömmel fogadja, elmenetelének okáról beszélget egy-egy jelenetben apjával, bátyjával és anyjával. Beépít a történetbe az anyán kívül egy másik szereplőt is: a tékozló fiú öccsét. A népmesék próbát tevő testvérhármasának rokonszenves legkisebbjét. Ő is - csakúgy, mint bátyja - szenved a legidősebb fivér fenyegetőn növekvő hatalmától, az apa tekintélyének gyengülésétől. A legidősebb testvér ugyanis az amúgy örökérvényűnek elfogadott atyai szó egyetlen értelmezőjének vallja magát. A hatalmat, a rendet a legfőbb számára, és ebbe a rendbe nem akarnak beilleszkedni testvérei. Az utolsó jelenetben az ő párbeszédük tanúi lehetünk, amelyben a középső fiú, noha meg van győződve egykori döntésének helyes voltáról, hisz az atyai ház már nem otthona, de anyjához köti ígérete, s ezért fejet hajt sorsa előtt. A döntést ezek után a legifjabb fivér vállalja magára, és a végén útra kel. Mind Rilkénél, mind Gide-nél átértelmezett kivonulásról van szó. A fiú nem azért hagyja el az atyai házat, hogy ezáltal a világ csábításának engedjen, hanem mert annak beren73
