Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Csány Endre: A tékozló fiú a nagyvárosban (Gondolatok a tékozló fiú motívumról Rilke és Pilinszky műveiben)
nem hallották meg. A felszínt csapdosták, figyelmen kívül hagyva a dolgok forrását megalkuvás nélkül kutató merész ember pokoljárását. Ég és föld között járnak pőrén mágikus táncot ezek a „törvénysértő" szavak. Folytonos alakuláson mennek keresztül, sorokba, strófákba, szonettekbe rendeződve, vagy prózában szétfolyva. Ezeket a verseket imádkozza Malte esténként magában. Különösképpen a Hajnali egykor címűt, a Kis költemények prózában c. kötetben (az ifjú Rilke kedvenc Baudelaire-kötetében). A modern élet kifejezésére Baudelaire a prózai költeményt veszi eszközül, amely egy mindentudó korban, amelyben mindennek helye van, mindennek neve van - merészen, mint a tenger - taktusoktól, rímektől és mindenféle gáttól szabadon hömpölyög úgy, hogy ezáltal még nem veszíti el zenéjét. Ebből a szempontból hasonlítható ehhez a Malte Laurids Brigge feljegyzései, csak a megközelítés más: míg ezek a versek a próza felé törnek, a regény egyértelműen lírai jegyeket mutat. Az említett költemény szintén följegyzés jellegű, jelentés egy normális hétköznapról. Számadás egy nehéz nap után. Mindennapos találkozások, viták, ostobaságok, hazugságok, gonosz tréfák és bosszúságok listája olvasható benne - értelem és következetesség nélkül. Semmitmondó események összefüggés nélkül, anélkül, hogy mindez cselekvő ember jelenlétét feltételezné. A henyeség litániája. „És a befejezés nagyszerű: fölkel, megáll - és úgy végződik, mint egy ima. Baudelaire imádkozik; valódi, egyszerű imát mond, a kezeivel morzsolja, ügyetlenül és gyönyörűen, mintha egy orosz ember imádkozna."!3 A dandy imádkozik így, aki rájön, hogy kitörési kísérlete megrekedt. Lázadása pusztán illúzióra épült, s e felismerés egykedvűvé teszi, mely egykedvűség a végén új lázadást, pátoszt idéz elő. „A világ rothadó kipárolgásában" nem akar a csalások és hazugságok süket majmolója lenni, mint akiket megvet, ő pusztán magának szeretné bizonyítani, hogy nem alávalóbb azoknál. Baudelaire szkeptikus. Nem hisz az emberben, az ember által alkotott törvényben, nem hisz a demokráciában sem. Megveti a tekintélyeket, mert hatalmuk az emberi természet gyengéin alapul. Az egyházban is az emberi köntöst kifogásolja: „Hogy az egyház mindent maga akar tenni és minden maga akar lenni, az emberi szellem törvénye." Az 1848-as forradalom idején a barrikádokon harcolt. Később így emlékezik vissza erre az időre: „Az 1848-as mámorom. Miből fakadt ez a mámor? A bosszú öröme. Természetszerű kéj a rombolásban. "u Tekintélyellenessége, iróniája alkalomadtán saját magát veszi célba - ebben különbözik a romantikus zseniktől és forradalmároktól. Sajátos szkeptikus tartásában hasonlít Jacobsen Niels Lyhne c. regényének egyik szereplőjéhez, Hjerrildhez, aki a társadalmi nyomor megszüntetését célzó világmegváltó elképzeléseket kapunak nevezi, tűfoknak, amelyen a föld összes tevéje át tud bújni. Egy levéltervezetben Malte Baudelaire másik verséről ír: „Emlékszel Baudelaire elképesztő versére, A dögre? Lehet, hogy most már megértem."!-3 A vers témája egy dög, egy bomló állati tetem. Hirtelen vetődik rá pillantásunk, ijedten torpanunk meg. Ennek a riadalomnak az energiái éltetik a verset, átható szaga költői tömjén „a világ rothadó kipárolgásában". Határhelyzetet ragad meg a költő, a múlt és jelen közötti senkiföldjét, ahonnan mindkettő külső nézőpontból szemlélhető. Innen tettenérhető az elmúlás, ahogyan az élet testből testbe átnő. Az elhullt állat megsokszorozódik ily módon, ezer apró lény táplálékává válik, amelyek mit sem tudnak táplálékuk mibenlétéről, mert nem látnak a senkiföldjén túlra, nincs kapcsolatuk a múlttal, csak a jelennel. Ugyanígy a kutya is, aki - megzavarván az emberek által - elrejtőzik. Ugyan magasabbrendű a kukacoknál (pl. el tud menekülni veszély esetén), a dögben azonban ő sem lát egyebet, mint falnivalót. Nem fogja föl, hogy 72
