Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Csány Endre: A tékozló fiú a nagyvárosban (Gondolatok a tékozló fiú motívumról Rilke és Pilinszky műveiben)

lyosan megbetegedett, kezdett el novellákat és regényeket írni. Művei így mind a közeli halál tudatának nyomása alatt keletkeztek.

Ezekből az írásokból táplálkozik az új öntudatra ébredő ifjú költő - Rilke-Brigge -, maga is megérintve a halál által. Hazájából Párizsba érkezik, a „19. század fővárosába" (W. Benjamin), hogy új életet kezdjen. Már az első benyomások magukban hordják az itteni élet szorongást keltő kettősségét.: „Hát igen, ide verődnek az emberek élni, pedig én azt hinném, meghalni jönnek."? Elet és halál - az első pillantás a lehető legszélesebb optikával fogja be a lét két pólusát. E két pólus között feszül Malte egész egzisztenciája: élete, emlékei, tervei, olvasmányai - munkája. Ennek a munkának a tudatosított állomásai a rögökként egymásra zuhanó följegyzések. A nagyvárosi élet különféle ingereinek áradása sokkszerű elbizonytalanodást idéz elő benne. Nem érti a nagyvárosok nyelvét, a dolgoknak itt más jelentésük van: csak most kezdi el „a dolgokat másként olvasni, mint gondolták".8 Ezek az élmények annyira sajátjai Rilkének, hogy itt sorokat, mondatokat, sőt egész bekezdéseket (némi változtatással vagy anélkül) emel be a személyes levelezéséből. Első párizsi tartózkodásakor megütődve tapasztalja az itteni élet felszínességét. „Ezek az emberek találtak (s ez igaz) egy kiutat, egy módszert az élet vállalására és kihasználására. De ez az élet - csinosan rámázott tükör, amelyben semmi sincs a mindenkor belepillantón kívül. És - minthogy a tükrök ilyenek - valójában, alaposabban megvizsgálva, az sincs benne, senki és semmi; akinek pedig sikerül mögékerülni, az is csak majom, aki szórakoztatja a többieket."9 Csalódva veszi tudomásul, hogy Párizs, amely életet, vágyat, jövőt, biztonságot és munkát ígért, csak kilátástalan munkát hozott egy idegenné vált világban. Élmények, szagok, zörejek, arcok lepnek rá, amelyek rég elfeledett félelmeket idéznek elő benne. Barátnőjéhez írt levelében mindezt gyermekkorának kadétiskolai élményeihez hasonlítja, ahol ugyanezekkel a félelmekkel találkozott. „O, ezer kéz építette a félelmemet, amely félreeső faluból várossá nőtt, egy nagy várossá, melyben valami mondhatatlan történik."10 Ezek a sorok jelzik egyúttal Malte útját is a faluból a nagyvárosba, a „mondhatatlan kuszaságba", amely - vélnénk - az életet reprezentálja. Magára hagyatva e dzsungelben abban a felismerésben részesül, amelyet Brecht később következőképpen fogalmaz meg: „Ha egy hajót úgy dugig tömünk emberi testekkel, hogy szinte roppan, oly nagy magányosság keletkezik benne, hogy mindannyian megfagynak."11 Ez a magányosság növekszik Malte lelkében, és válik társává a megváltozott világban. Szenved tőle, ugyanakkor érzi, hogy a dolgokat egészükben csak általa képes érzékelni. Roppant erőfeszítéssel kezd mindent elölről, mint egy újszülött: látni tanul. Magába fogadja a külvilág ingereit, és átereszti magán. Látni azt jelenti nála - Judith Ryan meggyőző állítása szerint1? -, hogy a dolgok belső oldalát látni. Ahol a szem határokba ütközik - mentőautó, szomszéd lakása stb. -, ott a sejtések s a képzelőerő jut a tényszerűvel egyenrangúan érvényre, hogy végül is a belső magot, ahol a dolgok még egységben vannak, kibontsák.

Malte és Baudelaire

Az ifjú dán költő Baudelaire-t olvas. Ez a rendkívüli (rend kívüli) jelenség megérinti őt. Talán ő itt az egyetlen, aki közös nyelvet beszél vele. Tán az egyetlen szilárd vonatkoztatási pont Párizsban. A nagyváros első dalnoka. Aki a Romlás virágait foglalta dalba. Nem a széplelkeknek, hanem csak úgy a maga kedvtelésére. Aki a szépet nem a mennyből akarja lehozni a földre, hanem lenn a földön - pusztulásában éri tetten. Ezért állnak versei éles ellentétben a külső valósággal, hiszen szavai szitokként hangzanak, élet elleni átokként; költészetének tárgyai a bomlásnak indult dolgok; eszközei a riadalomkeltés és botránkoz- tatás. Nem is maradt hatástalan ennek a költészetnek a melódiája: III. Napóleon ügyészsége vádat emelt Baudelaire ellen erkölcstelenség miatt. A melódiát fogták perbe, a zenét

71