Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán

A vers címe: Hajdani emlékezetes nemes Nagy-Kunságnak, vitézek anyjának nagy romlásáról. Amint olvasni kezdjük, megtudjuk, hogy a Nagykunság (nyilván a török időkre célozva) „Régtűi fogvást való kietlen pusztaság!" A következő szakaszban a szerző a Kunságnak címezve mondja, hogy „Fiaid, leányid tatár kézbe látod -/ Vélek együtt vagyon rabi állapotod". Az ismeretlen költő is Isten büntetését látja ebben a tragédiában: „Reád feiger jede haragja az Urnák/ És titeket ada az ragadozóknak, / Kegyetlenül akik elragadozának, / Siralmat hagyának Karczag-Ujszállásnak". Aztán következik a tatárok jellemzése, akik mindent kibírnak, jól tűrik a megpróbáltatásokat, „Sem szunnyad, sem alszik vigyázó rút szeme -/ Szegény rabjainak oly serény őrzője". A tatárok nem néztek se öreget, se gyermeket, nem hiába mondja róluk a históriás ének lejegyzője, hogy „Fertelmes nemzet ez". A csapást csapás után elszenvedő kunok közül azok jártak jobban, akik egyszerűen csak (a tizenhetedik század folyamán immár ki tudja, hányadszor!) ismét földönfutók lettek, s nem hurcolta el őket a tatár, ám „Ezt nagy-keservesen népe Nagykunságnak: / Megkóstolván ízit tatár fogságának: / Megpróbálta vala..." A gyermekeken és az öregeken kívül a nők is áldozatai lettek a támadásnak: „A szép gyenge szüzek megfertéztetének? / Annyira rontattak némelyek ezeknek, / Az a csuda: vége nem lőtt életeknek!" A szerencsétlen kunok nem mindennapi szenvedéseinek érzékeltetésével sem marad adós a költő: „Romlott testek bőre mint cserép elszáradt, / Fekete mint korom, a nagy éhség miatt, / Megszáradott nyelvek az ínyekhez ragadt / Érzik vala szintén az halálnak kínját". A sorsuk a rabság lett: „Elszéleszté hanem, mintegy forgószéllel / Ókét minden pogány népek közé széjjel..." Ezt követően a költő felméri a legnagyobb veszteségeket: „Nevek szerint akik megszámláltattanak: / Négyszázhatvannyolcan még rabságban vadnak, / Nagy sok országiban ez szíles világnak, / Jaj messze szegények elszórattatának".

Az énekes bizonyos figyelmeztető jeleket sorol fel, amik megelőzték a tatárok pusztítását: „Bokros csillagoknak mert világok nincsen, / Hogy tündöklenének az egen fényesen, / Az feltámadott nap világos nem lészen, / Holdnak is világa szép fényes nem lészen". Az égi jelek kapcsán jegyzi meg Györffy István a Nagykunsági krónikában, hogy itt alighanem egy napfogyatkozásra céloz a szerző. Elképzelhető. Az isteni figyelmeztető jelet követi Isten büntetése: „...Kunság, bizonyára / Vettettél Istentűi nagy szidalmasságra". A jó kunok bizonyára nem voltak elég jók, mert „Dolgod rosszra fordult, árja nagy sírásnak / Rád szállott lakosa Karczag-Uj szállásnak". Arra inti a szerző a szenvedő kunokat, hogy „...vegyék mindenek / Christus tanítását, hogy el ne vesszenek". Miért éppen a kunoknak kellett elszenvedniük ezt a csapást? Bizonyára ez fordult meg a históriás ének szerzője fejében, amikor fölteszi a maga költői kérdését: „Nagyobb volt-é bűnök Karczagbelieknek, - / Hogy ekképpen romla, - mint egyéb népeknek?" Felszakad a fohász a költőből: „Óh hatalmas király mennybéli nagy Isten! / Vigyázó szemeid legyenek népeden! / Kit vessződdel vertél meg ily keservesen, / Emeld fel pálcádat érette, mint régen!" Kérleli az Urat, hogy hozza haza a rabokat a világ négy tájáról: „.. .add meg fiaimat / Hozd meg nagy-messzűnnen gyenge leányimat! / Szabadíts meg Uram nyomorúlt rabokat, / Vigasztald meg immár a siralmasokat!" Felveti még az ismeretlen szerző az idegen uralom alatt élés rémképét is, de aztán ismét fohászkodni kezd, az eddiginél átszellemültebben, talán kétségbeesettebben is. így könyörög: „Immár kegyelmezz meg Urunk népeidnek / Minden határiban az magyar nemzetnek! / Vedd ki igájokból idegen népeknek, / Többé szi10