Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)

tó előtt, imádkozósáska figurával indít, amely keresztvetéssel folytatódik, majd egy bombaszerű rúgással leteperi az ajtót.- Három heted két nyolcada kevesebb, mint hét kilenced négy hatoda, érted?- Ki nem érti ezt? - hetykélkedik a csodagyerek, s noha a bezúzott ajtó irtózatosan döngött a padlózaton, egyikük sem nézett reánk, sem a csodagyerek, sem a lóidomár.- Mert ha nem érted, hiába éltél, érted? - A férfi nyakán kisujj vastagságúra dagadtak az erek.- Értem, persze, hogy értem - leheli, s káprázatosán gyönyörű arca seggbután virít, aztán vihog is egy kicsit, hogy ezzel végleg elfeledtesse velem a csodát, ahogy a templom előtti téren azzal magasztalta az isteneket, hogy a láthatatlanságba vonult, hogy maszturbálhasson kedvére.- Teát? - A légtornásznő munkálkodás közben is gondot akar viselni ránk, kezében kötőtűk kergetik egymást egy készülő pulóver szemei között, arcán háziasszony-mosoly. Közben megránthatta a fonalat, a gombolyag legurul az öléből a lába elé, majd elindul az ajtó irányába. Mindannyian követjük a gombolyag útját, valami delejesség költözött a csendbe, amelyet csak a kötőtűk egymáshoz pöcce- nésének apró zöreje tör meg, de ez egy olyan hang, amelytől még inkább varázslatosnak tűnik a hangulat.

A kabátosnak repdes a füle. Vagy inkább mondjam úgy, hogy nagyon piros a füle, és mintha ütemesen mozogna. A düh, amely az agyában roncsolja az ereket, vulkánszerűen munkálkodik, kezében lóbálja a dorongját, de nem tud megszólalni, egyelőre csak forr benne a láva, enyhén reng benne a föld, s ha szobák volnának benne, a csillárok már erősen lengedeznének a plafonokon.

Várom, hogy történjen valami, s ez a valami csak a kabátostól jöhet, közben a nyitott ablakon rálátok az udvaron hasaló egyházfira, mögötte a dalárda fekszik, arccal lefele, mozdulatlanul. Nem csinálnak semmit. Várnak. S a hosszú várakozásnak végzetszaga van.- Totálkép! - üvöltök fel; félek, hogy kitör a láva, félek, hogy engem is elvisz a csendben megfeszült, ugrásra kész cselekmény vihara.- Csak a gyereket! - lángol a kabátos, néhány csillár letört szárnyú madárként zuhan benne alá.- A gyereket nem engedem! - A légtornásznő nem áll meg a kötéssel, csak kinyúl, s rádob egy pokrócot a csodagyerek fejére. - Eminens tanuló! A család fénye!- Ez a kicsi szöszke?- Nem szöszke, barna - mondja az asszony.- De szöszke volt, tagadja?- Nem, nem tagadom.- És az arcéle is olyan, nem?- De. Olyan.- A gének, hiába. Azok. - Lassan minden kiderül, még az is, hogy a kabátos génspecialista.

Az asszonynak kililult az ajka, főleg az alsó ajkán lehet látni ezt a különös színt, amelytől teljesen megváltozik az arc, bizarr látványnak tűnik, ahogy az egész ar36