Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)
ca lilulni kezd, s izmai is megfeszülnek, a homlokizom s a halántékizom igen erőteljesen, hát így első ránézésre senki sem mondaná, hogy ő nem más, mint egy igazi légtornásznő, aki véletlenül éppen pulóvert köt, és még annyit lehet tudni róla, hogy kimondottan szőke, s az arcéle is pontosan olyan, mint a gyereké. A kabátos int, meghajolok.- Szabad egy táncra? A kötőtűk leesnek a földre, a félig kész pulóver utánuk libben. Nem, nem libben, mint lapátnyi föld, a lábunkra zuhan.- Már én vagyok soron? - Arcán lemondás, aztán derű, aztán semmi. - Maguk olyan édesek, tudják?- Tangó, jó?- Nagyon jó. A lóidomárnak nem kellett szólni, a zongorához ül. Egyet jobbra, kettőt balra. A nőnek meleg a teste, forró lehelete égeti a nyakamat, lélegzete felgyorsul, lába időnként összeakad. Szorít. Nagyon szorít. Az egyik lába a két lábam közé kerül, nem tudom, hogy szándékosan teszi vagy szándéktalanul, de ahogy felnyomul a térde a combomon, a leszűkített térben egyre kellemetlenebbül szorong a tököm.- Megcsókol? - kérdezi, nem nézek rá, mert az ilyenek szeméből kivonult a vágy, az ilyen szemekben valami más van, amihez nem értek és nem is akarok érteni, a szeméremrése száraz, mint a sziklák között kisarjadt, színét vesztett moha, az ilyen se nem szűz, se nem kurva, kiégett zseblámpa a csillagfényes éjszakában, hát, most én vagyok neki a csillagfényes éjszaka, a napszakok meg nem beszélnek, talán ezért nem válaszolok, s a fejemet is elhúzom a közeléből, nehogy félreértésre adjak okot, tangó. Olyan erősen kapaszkodott belém, mint lengőtrapézba a cirkusz porondja fölött, nem tehettem meg, hogy ne nézzek reá. Az andalító tangó ütemére lágyan himbálózott a feje, tágranyílt szemében megbékélés volt, nem öröm, nem félelem és nem csodálkozás, mosolyából bölcsesség sugárzott és sajnálkozás, hogy a hatalom részese vagyok, egyike azoknak, akik saját szemükkel sosem fogják meglátni a végtelent, születésüknél nem Isten volt a bába, testüket nem kenegették rózsaolajjal a Parnasszus múzsái s a táncikáló nimfák, s megszentelt ürülékük levében nem hancúroztak játékos angyalok sohasem.- Azt hiszem, fosni fogok - súgta a nő, és akkor érte a dorong. A pillanat kiválasztása ideálisnak mondható. Ezzel a lóidomár is egyetérthetett, mert a tangót nem hagyta abba egy pillanatra sem, ujjai tovább futkároztak a zongorán, csak oldalra billent s kinyújtotta egy kicsit a nyakát, hogy alaposan szemrevételezze a koponyába mélyedt szőke hajtincsek rajzolatát, hát, igen, kifogások egyáltalán nem merülhettek volna fel, az ütésben elegendő lendület volt, eltökéltség és fegyelem, hátulról érkezett a csapás, nem kellett végighallgatni a nyüszítést, jajszót vagy imádkozást, térdre borulást, szétvetett lábakat vagy a „vigyék a gyereket s a zongorát!"-szerű artikulálatlan rimánkodást, alkudozást, ran- dalírozás csak kívülről érkezett, az egyházfi ugyanis akcióba lendült, intésére ismét dalárdába tömörült a csoport, rázták az öklüket az egek felé, visongtak, hörögtek és nagyokat nyögtek, különféle hangfekvésben, aztán kánonban is, mesélték s kommentálták, amit látniuk kellett, az egyházfi nem visongott, nem hörgött 37
