Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)
csendje tapossa el bennetek a teremtés zaját, a kudarc, az iszony s a csőd zálogházában maradjatok mindörökre kiváltatlanul! És legyetek öregek! Megkövesedett szívemmel fogok szikrát csiholni. És én leszek az Úr! Bocsáss meg, Atyám. Megrendülés és örömmámor. E kettő együtt hajszolta őket odalent. A szókapcsolat különösnek tűnhet, de a téren álldogáló szólisták megnyilvánulása messze túlnőtt valamiféle egyszerű boldogság-kitörésen, merthogy itt kitaláltak valamit, lám, egyszerre és ugyanazon szavakkal átkozni és egyben dicsőíteni lehet Istent.- Legyetek öregek! Öregek! Öregek! - csattan a refrénszerűen megismételt átok, ezúttal a maroknyi szólista kényszeríti térdre a hangok templomból kiáramló zuhatagát, mely a szerteguruló kavicsok között kap magának vánkost.- Fotó! Fotó! - A kabátos hátranyúl, belemarkol a hajamba, hogy munkára búz- dítson, mintha rászorulnék a buzdításra, nevetséges, hiszen nincs annál nemesebb feladat, mint az átok szövegéből előkotorni, majd lefotózni az imákat, s a mozdulatlanságban észrevenni a mozdulatot, löknöm kellett, többször is meg kellett löknöm az egyre agresszívabb kabátost, nem, egyáltalán nem érzem hibásnak magam, hogy a két arasznyi fal tetején egyedül maradtam, csak megfeszült ujjhegyeit látom s a kifehéredett körmöcskéket, tudom, hogy milyen érzés lefele csüngeni, én aztán tudom, de nekem most a mámorra kell odafigyelnem, a mámorra, mely magáévá tette a tájat és felsiklott a falon, végre, most kizárólag a munkámra figyelhetek, tehát adva van a rikácsolásba elegyedett örömérzet, a mennyei és a földszagú igazságok összefonódásának a tanúja lehetek, hogy végre térden állva is lehet gyűlölni és megátkozni az isteneket, pedig tudjuk, hogy nem fog rajtuk semmi, és akkor mi van?, szóval a hullámokban születő érzelmek varázslata a legmagasabb szintű hivatástudattá magasztosult idefent, igen, én tudom, mi a teendő, először meg kell állapítani a végleges képhatárokat, idáig rendben van a dolog, de ha az ember nem ismeri a fényképezés esztétikájának legfontosabb elemeit, már eleve le kell mondania a fényképszerűségről, csakhogy itt térhatásról van szó mindenekelőtt, márpedig igazi fény nélkül még arra sem lehet számítani, hogy a lebegő porszemek parányi fényforrásokká változzanak, annyit tehetek, hogy felosztom előtérre, középtérre és háttérre a teret, s kiválasztom a főtárgyat, amely a középtérre kerül, s ez nem lehet más, mint az agg, ki várja, hogy a szikrából tűz legyen, a nemlétből élet, az arcokra fagyott fintorok mosolyba öltözzenek, visszatartom a lélegzetem, hogy ne mozdítsam meg a gépet, ezúttal a Polaroidot vettem elő, ez volt kézügyben, kikeresem a gombocskáját, de nem nyomom meg, még nem szabad megnyomni, nem bizony, mert végre a csodagyerek is mozgásba lendül, s mit tehetne mást, mint műveli a csodát, merthogy lételeme lett az állandó csodagyártás, s ebben az ünnepinek érzett pillanatban, amikor vérzik a templom, az istenek átkokkal küszködnek, az egyre csak áramló tütükből lassan búcsút vesz a végtelen, nagyon kell figyelnem, nehogy elszalasszam a legfontosabbat, a csodagyerek ugyanis bizonyára repülni készül, mert vetkőzni kezd. Ráérősen kezdte, merthogy nem volt időhöz kötve a művelet, a mozdulatlan, csak alig-alig lebegő test lassan veszi fel a föld moccanásának csak az égiek számára érzékelhető ritmusát, ez hasonlatos egy születéshez, nevezhetjük feltámadásnak is, anélkül, hogy a szentség jelét felfedezhettük volna benne, hiszen itt senkit sem tettek a kegyelem részesévé, noha ahogy a hirtelen 30
